Új tudományos vizsgálatok segítségével azonosítottak egy több mint 110 éve a Szépművészeti Múzeum gyűjteményében lévő antik szobortöredéket. A fej nélküli mellszobron látható viseletnek és a szobor anyagának közelmúltbeli vizsgálata során derült fény arra, hogy a szobor Hadrianus római császárt ábrázolja, ráadásul ebből a szobortípusból összesen csak négy darab lelhető fel a világon.

A szoborral az Antik Gyűjtemény Muszeion elnevezésű kamarakiállítás-sorozatának új tárlatán találkozhatnak a látogatók. Ez a sorozat a Múzeum 2018-as újranyitása után indult el, és folytatása nagysikerű elődjének (Az évszak műtárgya, 2003. tél – 2014. tél).

A töredékes mellszobor 1908-ban került a Szépművészeti Múzeumba. Első látásra nagyon kevés tárul fel belőle. A fej hiányzik, a ruhátlan férfi bal vállán csupán egy ruhakapcsoló tűvel rögzített köpenyt látunk, a mellén pedig egy keresztbe húzódó szíjat. Hogyan lehet ebből kitalálni, kit ábrázol a szobor?


A köpeny és a szíj könnyen meghatározható. Az előbbi a római hadvezérek jellegzetes rangjelző ruhadarabja, a paludamentum, az utóbbi pedig egy kardszíj. A büszt tehát harcosként és katonai parancsnokként jeleníti meg az ábrázolt személyt. Hans Rupprecht Goette berlini régész, aki az Antik Gyűjtemény készülő szobrászati katalógusának egyik szerzője, felfigyelt egy további részletre is: a kettős kardszíj megcsavarodik a mellen. Ez a látszólag jelentéktelen apróság segít eldönteni, hogy kiről készült a büszt. A motívum ugyanis mindössze három további római mellképen fordul elő, amelyek fürtös hajú, szakállas ifjút ábrázolnak. A budapesti büsztöt is hasonló fejjel kell elképzelnünk.

Az ifjú könnyen azonosítható római éremképek alapján: Hadrianus császár ő, aki 117–138 között uralkodott (korábban Pannonia helytartója is volt). Ez a portrétípus eltér a császár szokásos ábrázolásmódjától, és csupán két nagyon rövid időszakban fordul elő. Kr. u. 118-ban, amikor Hadrianus trónra került, és uralkodása legvégén. A büszt stilisztikai jellemzői a későbbi keltezést támasztják alá – a szobor tehát Kr. u. 137–138 körül készülhetett.

Egy most lezáruló vizsgálat során a genfi kutató, Danielle Decrouez és munkatársai végigelemezték az Antik Gyűjtemény márványait, hogy meghatározzák, hol bányászták a követ. Sikerült megállapítaniuk, hogy a szobrot göktepei márványból faragták. Ezt a márványfajtát csak nemrégiben fedezték fel Törökországban, az ókori nagyváros, Aphrodisziasz mellett. A Kr. u. 2. században ez számított a legjobb minőségű márványnak, ebből faragták az uralkodó réteg és a császár számára készülő szobrok színe-javát. És végül még egy apróság: hátul a büszt támasztéka gomba alakú. Ezt a formát az athéni szobrászműhelyek használták.


Összegezve tehát: a büszt, amelyet athéni szobrász faragott a legjobb minőségű (göktepei) márványból, Harianus császárt ábrázolja élete végén (Kr. u. 137–138 körül), fiatal harcosként és hadvezérként.

Forrás: Szépművészeti Múzeum
hadrianus múzeum római szépművészeti

Fejvesztett felfedezés: Hadrianus a Szépművészetiben


Az új nemzeti közgyűjteményi épületegyüttes megvalósításáról szóló január végi kormányhatározatban a Szépművészeti Múzeum II. világháborúban megrongálódott Román Csarnokának felújítása is szerepel. A jelenleg raktárként funkcionáló, leromlott állapotban lévő terem 65 éve van elzárva a látogatók elől. 


A múzeumnegyedről most azt állítja a kormányzat, hogy 2018-ra megvalósulhat a 70 milliárdos beruházás. Ennek része a közel 1000 négyzetméteres Román Csarnok felújítása is, ahol majd a Nemzeti Galériából érkező gótikus anyagot (szárnyasoltárok, etc.) állítják ki.











 

felújít fotósorozat múzeum román csarnok szépművészeti

a látogatók elől elzárt román csarnok a szépművészetiben (képsorozat)

Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában, 2012. augusztus 9 – 2012. szeptember 9. 

A kínai kortárs művészet felvirágzása a gazdasági növekedéssel egy időben zajlott le. A globalizáció kihívásait felvállaló ország legutolsó évtizedeinek művészete szorosan kötődik az ország társadalmi valóságához, mely 1949, a Kínai Népköztársaság kikiáltása óta folyamatos változásban van. A kortárs kínai művészetre jelentőségteljesen hatottak az Európából és Amerikából érkező művészeti tendenciák (az expresszionizmustól kezdve a pop-arton át az akcióművészetig); a másféle látásmód és az új kifejezési eszközök keresése olyasfajta, napjainkban is tartó folyamatot eredményeztek, amely magába olvasztja az újat, s változó intenzitással, de a hagyománnyal is fenntartja a kapcsolatot.


Kísérletezéseik tárgyát, mely egy újszerű vizuális nyelvezet kialakítására törekszik, a legváltozatosabb hordozókon és különböző technikákkal alkotják meg: a tinta- és olajfestményeken, grafikákon, fametszeteken túl a fotográfia és a videóművészet is hangsúlyos jelentőségre tett szert Kína elmúlt évtizedeinek művészetében. 

Közvetlenül 1949 után a művészet hagyományosan az ideák megjelenítésére, nem pedig a valóság realista ábrázolására szolgált, az alkotók pedig sokszor elkülönülten, a világtól elzárva dolgoztak. A klasszikus monokróm tintaképek madár-és-virág, valamint tájábrázolásai, melyek az ember és a természet egységét hirdető filozófiát fejezték ki vizuális eszközökkel, lassan érvényüket veszítették, mert nem tették lehetővé a kézzel fogható valóság realista megjelenítését.


Ezzel szemben az Európától átvett olajfestészeti technika vált a politikai kormányzat kedvelt eszközévé, amelynek segítségével kiválóan meg lehetett jeleníteni a történelmi-forradalmi eseményeket és szereplőit. Emellett az 1966–1976 közötti „kulturális forradalom” alatt a művészeti élet gyakorlatilag megszűnt, magukat az alkotókat meghurcolták, vidékre telepítették. 


1978-tól kezdődően, Teng Hsziao-ping vezetésével újfajta ideológiai trendek kezdtek el meghatározóvá válni Kína művészetének alakulásában. A nyugatról érkező kortárs áramlatok megkérdőjelezték a pusztán realista szempontú szemléletmódot, és modern kifejezőeszközökkel való kísérletezésre, de egyúttal a hagyományos művészeti formák újragondolására is ösztönöztek. A tradicionális kínai festészet spirituális töltete az absztrakció és az expresszionizmus eszköztárainak segítségével egy új stílusirányzat születését eredményezte ebben az időszakban. 


A 80-as, 90-es években újabb trendek jelentek meg: ezek közé tartozott a vidék életét feldolgozó „rurális realizmus”, az európai gyökerű „klasszicizmus”, a nyugati avantgárd tendenciái, így az expresszionizmus (ami az erőteljesen szubjektív szimbolikus tartalmai miatt vonzotta a művészeket), a szürrealizmus és a hiperrealizmus is. A kortárs kínai művészetben az avantgárd mellett a régi műfajok is erőre kaptak, ám tartalmukban jelentősen megújultak. A hagyományos tustechnikával vagy fametszetes nyomtatással készült, a klasszikus kínai esztétikát és szimbolikát megőrző képek napjainkban is jelen vannak, de ezúttal már a modern társadalom képe tükröződik rajtuk.


A „reform és nyitás” következtében újjászerveződött az intézményrendszer, a kötöttségek megszűntek, az alkotók szabadon kísérletezhetnek. Az elmúlt bő három évtized alkotásait soha nem látott változatosság jellemzi, s ezzel együtt a kínai alkotók nemzetközi elismertsége is megnőtt. A kortárs kínai művészek állandó szereplőivé váltak a nemzetközi kiállításoknak, és 2011-ben a nemzetközi árverések legtöbb bevételt hozó tíz művésze közül öt kínai volt, a budapesti kiállításon is bemutatkozó Vu Kuan-csung (Wu Guanzhong) alkotásaiért 2011-ben összesen 212 millió dollárt fizettek. 


A tárlat három részben mutatja be az elmúlt harminc év képzőművészetét: 

Az idő viszontagságai 

A „reform és nyitás” politika 1978-as meghirdetése után a korábban meghurcolt művészek visszatérhettek hivatásukhoz, és megindult az új művésznemzedékek képzése is. Az alkotók igyekeztek szakítani a szocialista realizmus sablonos ábrázolásmódjával, s új irányzatok sokasága jelent meg. Az első években kialakult a „sebhelyek” művészete, amelynek alkotásai a megelőző évtizedek megpróbáltatásait dolgozták fel. A kialakuló ideológiai vákuumban a művészek próbáltak választ találni a nemzeti sorskérdésekre, és elkezdték keresni saját identitásukat.


A történelmi-politikai témák ábrázolása mellett az alkotók igyekeznek pontosan megörökíteni a villámgyorsan változó kínai valóságot, a korábbi idealizált munkások és parasztok helyett a képeken valódi emberek és sorsok tűnnek fel. Az urbanizáció, a globalizáció, a piacgazdaság térnyerése, a társadalom gyökeres átalakulása új témákat ad. A gyors növekedés új lehetőségeket és alapvetően optimista szellemiséget hozott, ugyanakkor folyamatosan új problémák kerülnek felszínre. Az itt látható művek nem csupán műalkotások, hanem egyben e viharos korszak kordokumentumai is. 


A természet költészete 

A több mint ezer éves múltra visszatekintő kínai tájképfestészet szemléletmódja alapvetően eltér a nyugatitól: célja nem a táj objektív megörökítése, hanem az ember és a természet kapcsolatának megragadása, egy eszményi spirituális otthon megteremtése. A kínai tájkép nem a valóságos tájat, hanem a festő belső világát ábrázolja. Az ősi hagyomány az 1950–70-es évek között megszakadt, ebben az időszakban az ember a természet része helyett annak meghódítójává vált.


Az 1970-es évek végétől a természet és az ember egységének eszméje újjáéledt, és a kínai tájábrázolás visszatért gyökereihez. Ugyanakkor a műfaj jelentősen megújult. Az alkotók mára szétfeszítették a hagyományos tusfestészet kereteit, a tájképek egy része nyugati olajfestészeti technikával vagy modern grafikai eljárással készül, a hagyományos eszmények megragadására a legkülönbözőbb anyagokat, megközelítésmódokat, stílusokat használják. Egyes művészek a táj térbeli ábrázolására törekednek, és ma már az ábrázolható tájak jellegét megszabó előírások sem érvényesek.


A sokszínűség gyönyörködtet 

Az új korszakban a kínai művészek szabadon megválaszthatják témájukat és technikájukat, bátran kísérletezhetnek, kereshetik saját művészi kifejezésmódjukat. Megnyílt előttük a világ, ötvözhetik a régit és az újat, a kínait és a külföldit, létrehozhatják saját egyéni nyelvezetüket. A sokféle stílus és technika a mai kínai képzőművészetet rendkívül színessé, változatossá, mozgalmassá teszi: együtt élnek és hatnak egymásra a hagyományos tusfestők és a posztmodern médiaművészek, a realista olajfestészet képviselői és az absztrakt kísérletezők.


Virágkorukat élik mind a hagyományos műfajok, mind a kortárs irányzatok. A művészeti ágak közötti határok elmosódtak, a hagyományos kategóriák Kínában is érvényüket vesztették. A kínai művészeti élet nemzetközivé vált: a kínai művészek ma már részei és alakítói a globális áramlatoknak, miközben nemzeti sajátosságaikat is igyekeznek megőrizni.

szöveg: Szépművészeti Múzeum, fotó: Rózsa Melinda


megjegyzés: Persze, ha azon kezdünk el gondolkodni, hogy mindez mennyire adja a kortárs kínai képzőművészet keresztmetszetét, egy pillanatra se felejtsük el, hogy Kína a mai napig pártállam, és történetesen ők finanszírozták a kiállítást. 









kiállít kínai szépművészeti

kínai kortársaink

laknerlászló szépművészeti

hazajöttek a varrólányok

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)