A Biafra-öböl a Guineai-öböl
legkeletibb nyúlványa, több száz kilométer hosszú, változatos
partvidékkel. Nigéria 1960-ban válik függetlenné
Nagy-Britanniától. Az elválással nyugtalanság lesz úrrá az
országon. Az ország különböző népcsoportjai,
így az igbók (ibók; akik az ország intellektuális elitjét
alkotják) törekednek a hatalom megszerzésére. 1966 elején az igbók katonai puccsal
próbálják meg magukhoz ragadni a hatalmat. Az északi muzulmán
többség ellenpuccsa következik. Az igbók úgy reagálnak, hogy
kikiáltják a függetlenségüket dél-keleten, és megalapítják a
Biafrai Köztársaságot.
A biafrai vezetés gyors sikerben
reménykedik, mivel Nigéria a hetvenes évek elején politikailag
szétszakadt. De tévednek. Egy hónappal később Lagosban, az
egykori fővárosban egyesítik erejüket a nigériaiak. A csapatok
bevonulása a kőolajban gazdag keleti tartományba már csak idő
kérdése. Véres polgárháború kezdődik, mivel az állam- és
kormányfőként 1966 júliusa óta hivatalban levő Yakubu Gowon
ezredes vissza akarja szerezni ezt a fontos területet.
Az 1966-os puccsot követően az igbó
lakosság Biafrán kívül nincs biztonságban. Nigéria-szerte
üldöztetésben van részük, gyilkolják őket. Sokan az új
köztársaságba menekülnek, aminek az a következménye az új
állam számára, hogy lakossága néhány hónapon belül 8
millióról 12 millióra növekszik. Hamarosan kifogynak az
élelmiszerből, éhínség uralkodik el az országon.
A biafrai kormány egy genfi PR
ügynökségen keresztül igyekszik felhívni a nyilvánosság
figyelmét a katasztrófára. A próbálkozás sikerrel jár: a
biafrai háború az egyik első példája annak, hogyan lehet a
haditudósításokat tudatos sajtómunka segítségével
befolyásolni. A világsajtót bejárják az éhezéstől
felpuffadt hasú gyerekek képei – ez az első ilyen
megdöbbentő sajtókampány. 1968 és 70 között a Biafra Akció
során a Caritas 11,2 millió svájci frankot gyűjt össze,
többet, mint addig valaha is humanitárius célra.
Hogy semmi se emlékeztessen a Biafrai
Köztársaságra, a nigériai kormány a Biafrai-öblöt 1973-ban
átnevezi Bonny-öbölre.
Az egykori biafrai terület ma Abia,
Akwa Ibom, Anambra, Bayelsa, Cross River, Ebonyi, Enugu, Imo és
Rivers szövetségi államokra van felosztva. A MASSOB (Movement for
the Actualisation of the Sovereign State of Biafra) továbbra is küzd
az állam újraélesztéséért.
Az események időrendben
1966. január 16. katonai puccs
Nigériában, az igbó J. Aguiyi Ironsi tábornok átveszi a hatalmat
július 28. észak-nigériaiak katonai
puccsa, minden pártot betiltanak
július 29. meggyilkolják J. Aguiyi
Ironsit
1966-67 harmincezer igbót gyilkolnak
meg Nigériában, egymillióan a keleti régióba menekülnek
1967. május 28. a régiók helyett
kialakítják a 12 nigériai szövetségi államot
május 30. kikiáltják a keleti régió
függetlenségét, a Biafrai Köztársaság vezetője Chukwuemeka O.
Ojukwu főhadnagy
július 7. a háború kezdete Nigéria
és Biafra között. Nagy-Britannia és a Szovjetunió katonai és
politikai támogatást nyújt Nigériának.
július 10-26. a nigériai csapatok
elfoglalják Ogoja és Nsukka területét északon, valamint a déli
Bonny-szigetet
augusztus 9. az Albert Okonkwo vezette
biafrai sereg átkel a Nigeren, Biafra nyugati határán
szeptember 9. Okonkwo az elfoglalt
terület a Benini Köztársaság
szeptember 20. a nigériai csapatok
leverik a Benini Köztársaságot, és visszafoglalják a Nigertől
nyugatra fekvő területet
szeptember 28. a fővárost, Enugut
elfoglalják a nigériai csapatok, az új kormányzati székhely
Unihaia lesz
1968. május 28. Port Harcourtot
elfoglalják a nigériaiak, Biafra ellátása megszakad, területének
egytizedére zsúfolódnak össze. Franciaország és néhány
afrikai állam humanitárius segítséget nyújt, légihidat
létesítenek a portugál São Tomé szigetre, ennek ellenére
1970-ig kétmillió ember hal éhen.
április/május Tanzánia, Zambia,
Elfenbeinküste és Gabon elismeri Biafra függetlenségét
1969. március 22. Haiti elismeri
Biafra függetlenségét
április 22. Unuhaiát elfoglalják a
nigériai csapatok, a kormány Owerribe költözik
1970. január 9. Owerrit is
elfoglalják
január 12. Biafrát hivatalosan
Nigériához csatolják
január 15. Biafra kapitulál, Ojukwu
elnök Elefántcsontpartra menekül, a MASSOB-gerillák máig tartó
földalatti harcokba kezdenek
1982 Chukwuemeka O. Ojukwu amnesztiát
kap
Adatok
Terület: 77 306 km²
Lakosság: 13 500 000 (1967), ebből
80% Ibo (főleg keresztény és kevés animista)
Népsűrűség: 175 fő/km² (1967)
Főváros: Enugu, 280 000 fő (1997)
Nyelvek: angol, igbó
Pénznem: biafrai font
A biafrai zászló
A zászló emlékeztet a korábbi
nigériai keleti régió heraldikájára. Az ottani címert szinte
változatlanul vette át a Biafrai Köztársaság. A vörös, fekete
és zöld színek a Garvey-színekre vezethetők vissza. Ezek
szerepeltek a Marcus Garvey nevéhez fűződő United Negro
Improvement Association (1917) lobogójában, majd ezek a színek
váltak a „Black Power” jelképévé (néha pánafrikai színeknek
is nevezik). A vörös jelenti a nép lelkesedését és
áldozatkészségét, ill. a függetlenségért elfolyt vért, a
fekete az embereket és kitartásukat, a zöld pedig a föld
termékenységét.
Kurt Vonnegut járt Biafrában
Kurt Vonnegut egy különös program
résztvevőjeként járt Biafrában, több amerikai írót utaztattak
ki a köztársaság fennállása idején a nemzetközi támogatók. A
Vámpéterek, foma és nagybömbök (Wampeters, foma & granfalloons; magyar kiadás: 2011, Maecenas
Könyvkiadó, ford. Révbíró Tamás) című kötetben egy egész
fejezetet (Biafra: Az elárult nép) szentel ottani élményeinek.
Részletek:
„Egyes régi térképeken,
amelyeket az Afrika nyugati partvidékén barangoló első fehér
felfedezők készítettek, létezik egy Biafrai Királyság nevű
ország. Ma már senki sem tudja, miféle volt ez a királyság –
milyenek voltak itt a törvények, a művészetek, a szerszámok. Az
egykori királyokról és királynőkről legendák sem maradtak
fenn.”
„Biafra himnuszának dallama Jan
Sibelius Finlandia című szvitjéből való. Az Egyenlítőn élő
biafraiak nagyra becsülték a sarkkörön élő finneket, mert a
finnek minden pokoli nehézség ellenére elnyerték és megőrizték
a szabadságukat.”
„Amikor Ojukwu tábornokkal
találkoztunk, a katonái éppen ütközetbe indultak: harmincöt
darab puskatölténnyel. Nem volt több ott, ahonnan ezek kerültek.
A katonáknak előtte már hetekig napi egy csésze gari volt az
ellátmányuk. A gari receptje: porrá tört maniókagyökeret keverj
el vízzel.
A katonáknak ma már gari sem jut.
Ojukwu tábornok elmondta, milyen
egy tipikus nigériai támadás:
- Huszonnégy órán át
tüzérségi tűz alatt tartanak egy területet, aztán
előreküldenek egy páncélozott járművet. Ha bárki rálő, a
jármű visszavonul, és újabb huszonnégy órás aknazápor
következik. Amikor a gyalogság nyomul előre, a katonák
menekültekből álló védőpajzsot hajtanak maguk előtt. Megkérdeztük, mi történik a
nigériaiak kezére került menekültekkel. Ezzel kapcsolatban nem
viccelt. Annyit mondott tompa hangon, hogy a férfiakat, a nőket és
a gyerekeket szétválasztják három csoportra, és külön-külön
vezetik el őket.
- Akárcsak önök, én is csak
sejtem – mondta –, hogy mi történik azután... – Itt
elhallgatott. Aztán mégis befejezte a mondatot. – … a
férfiakkal, a nőkkel és a gyerekekkel.”
Vonnegut a Virágvasárnapban is írt
biafrai élményeiről:
„Néhány évvel ezelőtt
Biafrában jártam, a nigériai polgárháború keserves utolsó
szakaszában. A biafraiaknak nem volt ennivalójuk. Bekerítették
őket, élelmiszert nem lehetett eljuttatni hozzájuk. Szinte még
fegyverük sem volt, amivel felvehették volna a harcot. A
Mauser-puskáik nálam is jóval öregebbek voltak. És mégis
kitartottak. Nem volt kötelező katonai szolgálat. Sem
kormányhivatal, amelyik szervezte volna a menekültek ellátását.
Nem is volt rá szükség. A kormány nem törődött az idősekkel,
sem a betegekkel. Biafra rövid ideig létezett, de
kivívhatta volna az anarchisták csodálatát éppúgy, mint a
konzervatívokét. Az emberek a központi kormányzat segítsége
nélkül is vigyáztak egymásra, mert minden egyes biafrai egy
nagycsaládnak volt a tagja. A biafrai embernek több száz
rokona van, akit vagy név szerint, vagy hírből ismer.
Akad biafrai, aki több ezer rokonát tartja számon. És ezek a
nagycsaládok gondját viselték a sebesültjeiknek, elmebetegeiknek,
menekültjeiknek. Egyenlően szétosztották mindenüket. A
kormánynak nem kellett rendőrt küldenie, hogy vajon igazságosan
osztották-eszét az élelmet. És ha a kormány újoncokat igényelt,
minden nagycsaláddal közölték, hogy mennyi újoncra van szükség.
A nagycsalád pedig maga döntötte el, hogy ki vonuljon be. És ezt
a csodálatra méltó rendszert nem a biafraiak fedezték fel.
Egyszerűen csak úgy folytatták az életüket, ahogyan a legtöbb
emberi lény a legutóbbi időkig.”
Két orvos, akik Biafrában
teljesítettek humanitárius szolgálatot a 30 hónapig tartó háború
idején (egyikük Bernard Kouchner, aki 2007-2010-ig francia
külügyminiszter) 1971-ben megalapítja az Orvosok Határok Nélkül
nevű szervetetet (Médecins sans Frontières).
A blokád alatt álló biafrai lakosok
helyzete a külvilág számára teljesen ismeretlen volt. Egy csapat
francia orvos a francia Vöröskereszttel együtt önkéntesen
jelentkezett arra a feladatra, hogy a megszállás alatt lévő
Biafrában kórházakban és élelmiszer-ellátóhelyeken
dolgozzanak.
A Biafrába érkezett önkéntesek, az
egészségügyi és kórházi dolgozókat is beleértve, tudatában
voltak annak, hogy munkájuk milyen veszélyekkel jár: a nigériai
hadsereg támadásai őket sem kímélték. Tanúi voltak annak,
amint civileket gyilkoltak meg és amint civilek, köztük nagyon sok
gyermek éhen halt. Amikor Kouchner visszatért Franciaországba,
nemcsak a nigériai kormányt vádolta az emberi jogok megsértésével,
de a Vöröskeresztet is bírálta: a szükségállapotban
kinyilvánított állandó semlegessége miatt cinkossággal vádolta
a segélyszervezetet. Francia orvosok támogatásával sikerült
felhívnia a média figyelmét a biafrai régióra, és a világ
népeit nemzetközi szintű felelősségvállalásra szólította
fel.
Források, linkek
Pallas Nagylexikon, Wikipedia,
Vonnegut-könyvek
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése