Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a doni áttörés, a II. világháborúnak a magyarok számára egyik legtöbb áldozatot követelő csatája, amely a 2. magyar hadsereg szinte teljes megsemmisülését eredményezte. 

Sok ezren vesztek oda, ma már pontosan tudjuk: teljesen értelmetlenül – hiszen mi közük volt ezeknek a besorozott magyar fiúknak a két szemben álló nagyhatalom háborúskodásához, mi köze volt a körmendi zászlóaljnak az innen 2500 kilométerre zajló eseményekhez... 

„Kint kegyetlen hideg van. Hőmérőnk nincs, így pontosan nem tudjuk, hány fok lehet, de úgy összehasonlítva a hideget az otthoni legnagyobb hideggel, biztosan felül van harmincon. Maga talán a hideg nem is lenne olyan borzasztó s elviselhetetlen, de azzá teszi a fütyülő-sivító szél. Orosz szél! Fogalma sem lehet erről senkinek, aki legalább egyszer nem érezte a bőrén. Csíp, mar, harap, rág, s úgy érzi az ember, hogy tűket permetez bőre alá. Szélmentes nap alig akad. Nap nap után kiszabadulnak odúikból ezek a szelek, s mint valami szilaj csikók, végigvágtatják a nagy orosz pusztaságot. Útjukban kegyetlen dühvel esnek neki mindennek, élőnek, tárgynak egyaránt. Felöltözhetik az ember akárhogy, nem nagyon tud védekezni ellenük. Áthatolnak a legvastagabb ruhán is, s csontokig hasogatják az ember testét. Csak a fedett helyiségek nyújtanak velük szemben némi menedéket. Persze erre nem mindig adódik itt kint alkalom, hogy hajlékba bújhassunk a szél elől...“

Kuntár Lajos írja mindezt A véres Donban, és miközben bemásolom, arra gondolok, hogy most kint nagyjából nulla fok van, hétágra süt a nap, mégsem akarózik kimozdulni a lakásból. A mai ember elolvashat száz meg száz visszaemlékezést, akkor sem fogja sem átérezni, sem igazán megérteni, mi történt azon a télen a Don-kanyarnál.

– a Körmendi Híradónak írtam, a teljes szöveg a pénteki (2016. 01. 29.) lapszám 11. oldalán olvasható

A természet alkotta formákat meg a végtelen vizet elnézve nekem nem annyira a pokol, mint inkább az örökkévalóság jutott eszembe. Másoknak meg az öngyilkosság.

Aleister Crowley (1875 – 1947), az angol okkultista író 1930 szeptemberében itt rendezte meg Fernando Pessoa portugál költő segítségével a saját halálát. Valójában elhagyta az országot, és három héttel később leplezte le magát, amikor feltűnt egy berlini kiállításon. A Pokol szájánál emléktábla is van a performanszról.

Egy másik portugál költő, Guilherme de Faria viszont tényleg itt lett öngyilkos. Könnyen lehet, hogy Crowley-t az ő esete "ihlette meg" saját morbid akciójához, hiszen alig másfél évvel korábban fejezte be itt életét a fiatal költő – mindössze 21 éves volt. (Ha jól tudom, nem ő volt az egyetlen.)

Képsorozat, a végén videók is:

És akkor következzenek a videók. Ezt én vettem fel 2015 decemberében: 

Ezt a videót a youtube-on találtam, Turnswoodék kevésbé barátságos időjárás mellett jártak a Pokol szájánál...

És ilyen volt a Boca do Inferno 120 évvel ezelőtt, amikor Henry Short elsőként lefilmezte: