A témában megjelent cikkeim*:

Vas Népe, 2015. január 27.

Vonaton utazni Oberwartba?

Magyar Narancs, 2014. november 6.

Egy vasútvonal, ami osztrákok és magyarok tízezreinek hiányzik nap mint nap

Vas Népe, 2014. május 26.

Uniós pénzből újraindulhat a határvasút

Alon, 2012. október 28.

Vas megye, végállomás –megszűnt vasútvonalak

*Vadas Lucia néven is írok

Évtizedek óta nincs vasúti összeköttetés Szombathely és a tőle 40 kilométerre fekvő ausztriai Felsőőr közt. A probléma tízezreket érint, ám csak Ausztriában beszélnek róla. 

Csaknem 130 évvel ezelőtt, 1888. december 12-én indult meg a forgalom a Szombathely–Felsőőr (Oberwart)–Pinkafő (Pinkafeld) közötti több mint 50 kilométeres vasútvonalon. 

Ezt a vonalat azonban igencsak „megviselte” a történelem: előbb a trianoni határhúzás, majd 1953-ban a vasfüggöny végérvényesen kettévágta a viszonylatot. A magyar oldalon 1960. január 1-jéig még napi öt járat volt, később azonban a síneket is felszedték.

 Ám Ausztriában sincs már forgalom ezen a szakaszon: előbb a felsőlövői bánya zárt be (addig jelentős volt erre a vasúti teherforgalom), majd fokozatosan megszüntették a személyforgalmat is, az utolsó szakaszon 2011 nyarán. A helyzet ma az, hogy az osztrák oldalon még megvannak a használaton kívüli sínek, a magyaron már azok sincsenek.

Az, hogy újra kellene ez a vonal, nem új keletű gondolat... 

Száz éve még elmehettünk volna Szombathelyről Rumba, vagy akár Pinkafőre is vonattal. A szakaszok jó része ma Ausztriában van, ahova szinte egyáltalán nincs tömegközlekedés: Felsőőr (Oberwart) a szombathelyiek kedvelt bevásárlási célpontja (nem is beszélve a rengeteg ingázó munkavállalóról), és havonta egyetlen napon indul volánbusz.

De említhetjük Bükfürdőt is. Az ország egyik legnépszerűbb gyógyfürdője augusztusban ünnepelte 50. születésnapját. 38 éve megközelíthetetlen vonattal.

 A megszűnt Vas megyei vasútvonalakról szóló írásom az Alonon jelent meg.

Anni és Manu régóta utazgattak együtt. Bejárták már a fél világot, buszon, vonaton, hajón, stoppal, gyalog...

Legutóbb a vonídiai határon a szokottnál alaposabb ellenőrzésen estek át. A határőrök mindkettejük hátizsákját kipakoltatták, szétszedették velük a fényképezőgépet, a videokamerát. Aztán 200 dollár leperkálása után mosolyogva engedték útjára a párost.

A vonaton alig volt utas, Anni és Manu végre saját kupéban foglalhatott helyet. Táskából vacsoráztak (még a szomszédos Grolbinában vettek előrecsomagolt szendvicseket), majd, a hosszú út során már kissé kifogyva a szavakból, csak bámultak kifelé azt ablakon.

Este 7 is elmúlt már, és míg Grolbinában ilyenkorra rég besötétedett az év ezen szakában, Vonídia szinte fényárban úszott. Pedig nem valami csillogó metropoliszon haladtak keresztül, épp ellenkezőleg: a táj szinte világvégi módon kihaltnak mutatta magát. Leszámítva a ragyogást. Sőt, minél beljebb haladtak a Nagy-Voníd-hegységbe, a fény annál jobban erősödött. Embernek, állatnak nyoma sem volt.