Jön ez a nagydarab faszi, előkapja a fényképezőgépét (akármekkorát is, valószerűtlenül kicsinek hat hozzá képest), és beleragasztja a lelkedet a megapixelekbe. Tartottak régen a bennszülöttek a fotográfusoktól, úgy gondolták, akit lefényképeznek, annak csapdába esik a lelke. Steko ilyet azért nem csinál, relax. Elkapja, az tény, de csak azért, hogy aztán a facebookon meg a kiállításain szabadjára eressze, mint a galambot a lány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is.
Lő, és lőn. Nem kimerevített hangulatok fagynak ránk - nézed a monitort, és azt várod, hogy a híres író rád kacsintson. Talán, ha kicsit tovább nézed, rád is fog.
Ildikó, Gazsi párja máshogy dolgozik, a hatás mégis egészen hasonló: megragadott, mégis élő pillanatok, feelingek, ízek, szagok és illatok kavalkádja. Hol hagyományos rézkarcon, hol selyembe öltöztetve, mint egy kacér háremhölgy. Ildikó munkái egy titkos világra nyitnak kaput, manók ragadnak karon, tündérek körébe vezetnek, a varázsló kertje is itt kezdődik valahol, liliomillat száll... vagy zsíros házikolbászé, jó boszorkányok grillezik koboldokkal parolázva. Muzsika szól, a virágok kinyílnak, ahogy a szemünk is.
A híres író ránk kacsint.
S. Horváth Ildikó rézkarcai és Stekovics Gáspár portréfotói jelenleg Szigligeten láthatók, az Alkotóházban, szeptemberig.
Kelecsényi László megnyitó beszéde:
HÖLGYEIM ÉS URAIM!
KEDVES VENDÉGEK!
BARÁTAIM!
Ottlik Géza írja valahol, hogy a dolgok, események igazán másodszorra vannak meg. Hát most én is így vagyok ezzel a kiállítás-megnyitóval. Tavaly ilyenkor egyszer már megnyitottam Stekovics Gáspár kiállítását e hűs falak között – csak éppen nem voltam jelen. Hogy ez miként lehetséges, most hagyjuk. Különben is ez a mustra egészen más, mint a 2011-es volt, ugyanis kiváló fotós barátunk válogatott képei mellé csatlakozott egy másik műfaj képviseletében egy másik, nem kevésbé kiváló művész. Nő.
A művészet bajjal jár. Ezt most már kénytelenek vagyunk megtanulni. Felület kell, ahol publikálni lehet, felület kell, ahol a képeket ki lehet függeszteni. Még nagyobb gond, hogy kell-e a művészetünk valakinek?
Magyarán: van-e közönségünk? Együtt talán többre megyünk: ha nem egyedül vágunk neki a közönség meghódításának. Akkor még inkább, ha keverjük a műfajokat, és ha átlépjük a határokat. Stekovics Gáspár fotózni kezdett, a kamerában jobban bízva, mint más képelőállító eszközökben. Neki lett igaza. Valami fontosat tudhat erről a mesterségről, mert fényképei, művészportréi nagyon sokat elárulnak a modelljeiről. Mi a titka? Közel megy hozzájuk? Beszélget, barátkozik velük? Kiismeri őket? Talán mindegyik.
Hogy Horváth Ildikó mit tud saját mestersége műhelytitkairól, azt csak most tapasztalhatjuk meg igazán. Egy másik képalkotó társművészet eszközeivel élve ő is reflektál a fotók modelljeire. Hogy mi köti itt és most össze ezeket az alkotásokat? Csakis a falakon megidézett szerzők írásai. A szerzők szövegei. Mielőtt bárki figyelmeztetne, hogy nem mindenki író, költő, zenész a megidézett művészek közül, sietek kijelenteni, hogy egy szép nő képe is lehet „szöveg”. Legújabb esztétikák szerint ugyanis minden az, ne legyenek kétségeink, még a pár perccel korábban elfogyasztott vacsoránk is kaphat egy efféle szövegszerű árnyalatot.
Palimpszeszt. Ráírás, rárajzolás, ráfestés. Ókori kollégáinknak nem jutott elegendő papiros tekercs, ezért többször is használták a számukra adott mennyiséget. Mi még nem tartunk itt, s a számítógépek korában már nem is fogunk. Mindig van mire írni, rajzolni, festeni. A ráírás nem kényszer – luxus. Összevetése, összeszikrázása képeknek, szavaknak. Jó esetben többet tudunk meg az így körülszövegelt, körülképezett személyekről.
Nem értek a képzőművészethez, a fotózáshoz még csak, csak. The wrong Man at wrong Place. A nem megfelelő ember a nem neki való helyen. De talán mégsem így van. A kép mindig lehatárol valamit a világból. Ha van tehetség a képet készítő mester kezében, agyában, akkor lényeges információkat tudunk meg abból a világból kimetszett keretből.
Steko barátunk kedveli a modelljeit, ha nem így lenne, nem fordítaná feléjük a kameráját. Nem tudom, most majd megkérdezem tőle, képes lenne-e olyasvalakit fotózni, akit nem kedvel. Horváth Ildikónak most ez egyszer nem volt szabad választása – kötelező portrékat karcolt Á-tól Z-ig, Ághtól Zalánig. Tőle csak azt lehetne megkérdezni, mennyire tudta beleélni magát alkotó párja fotóin megjelenő társművészek szellemébe, lelkületébe? A látható jelek szerint igencsak. Arcok, szemek néznek ránk, titokzatos fiatal nők, kíváncsi, vágyakozó, leselkedő pillantásai. Talán a költészet titkait akarják kifürkészni, átlátni. Versen érni a költőt, ahogyan Latinovits Zoltán is mondotta és csinálta is.
Mitől jó egy vers? Ezt kérdezi költeményében az egyik itt ábrázolt. Ő sem tud rá igazán felelni. Érzés dolga.
Mitől jó egy kiállítás-megnyitó? Ezt viszont tudom. Akkor, ha nem túl hosszú, sőt, rövid.
Egyszóval itt néz ránk a falakról a derékhad, Szigliget Alkotóházának védelmező, derék hada. Földvár már elesett, a Szentendrei Művésztelep is odalett. Mikor érnek ide a cseppet sem derék ostromlók? Nem tudható. Nem a Várat akarják, minek nekik egy rom? Ezt a Házat akarják. Hogy kihalt legyen, hogy üres legyen, hogy egyáltalán ne legyen. Ne legyen nekünk semmink sem. Az életünk esetleg, az maradhat.
Foglaljuk el tehát a falakat, foglaljuk el a Házat, a házunkat.
„Ordítani kéne, hogy nem lehet, hogy elég ebből, hogy ennek legyen már vége.” Ez idézet volt, az egyik lefotografált és megrézkarcolt modell szövege. Fogadjunk szót neki.
Barátaim, nézzétek Horváth Ildikó és Stekovics Gáspár képeit, amíg lehet.
Legközelebb jövőre? Velük? Ugyanitt?
Ámen. Úgy legyen!
2012. július 20., péntek
egy kacsintás: az s. horváth meg a stekovics
By admin
Stekovics Gáspár fotókiállítása a szigligeti Alkotóházban – megnyílt!
Az augusztus végéig látható portréképeken (véletlenszerű kiemelések következnek) Törőcsik Mari, Konrád György, Kukorelly Endre, Vértesi Péter, drMáriás, Jónás Tamás...
Bojár Iván András megnyitója:
"Ezerkilencszáthatvanhétben a Corvinánál jelent meg a Tihany című fényképes album, Gyökér László fotóival és Passuth László szövegével, amely amellett, hogy bemutatta a Balaton északi partja félszigetének totálokban és makrókban megfogható láttatásra érdemes részleteit, elvezetett bennünket néhány kertbe, udvarra is. Borsos Miklós, Illyés Gyula, Németh Lászó és Passuth László portáira. Mindannyian a harcokban megfáradt, tűnődő Marcus Aurelius, a napsütötte pannon halmokon tábort verő hadvezér-filozófus antik-humanista értelmiségi típusának kései alakjai. Több, mint negyven év, egy emberöltő telt el azóta, hogy e még létező típus, az őrlődő alkotó, a világ gondját vállára emelő, az esendő, a szikár szorgalommal, vagy ironikus önvédelemmel örömteli életet kereső értelmiségi és művész fajta-ember képi reprezentációja itt, a Kárpátmedence horizonttalan teknőjében az ismert fekete-fehér képeken merevedett meg.
Most 2011-et írunk és Stekovics Gáspár kiállítását köszöntjük. A falakon őrlődve teremtő, kontemplált, aszketikus és konok, életakarásba menekülő és spleenes művészek, írók, színészek portréi sorakoznak vibráló ritmusban, egymásnak feleselve. Egy társaság. Egy szellemi brancs. Legalábbis egy kor.
Nem tudni még, hogy e világ szellemi fényének utolsó lobbanásai egyikét álljuk-e körül. S nem csupán azért, mert merő bizonytalanság, hogy vajon 365 nap múltán ugyanitt kik állnak, állhatnak majd e vaskos és hűs falak tövén. Ha mások jönnek is, e fordulat pusztán egy sokkal nagyobb, sokkal alapvetőbb fordulat tünete lesz. Mi a megszokott szeretett módon, jó szemmel elkapott pillanatok arcait, az évtizedek, rendszeromlások és feltápászkodni vágyások óta változatlan reprezentációs készlettel megmutatkozó releváns társadalmi csoport jeleseit szemléljük most. De ez is változik. Minden pásszé – hogy finoman fogalmazzak. Mintha a különös-különös éjszaka volt nyugtalansága vetne saját fényt a képekre, tenné máris múlttá a jelent megmutatni vágyó képeket.
Zárójel: persze, ez a fotó mágiája. Megragadni, kimerevíteni a megismételhetetlen pillanatot, miáltal valami, a szeretkezésből végül kihúnyó erő szomorúságához hasonló rezingnált üresség marad csak. Lenézünk csupasz tenyerünre. Valami volt benne. Valami nincs. S, ha jó a kép, ezt az idő és minőségszinteken való átbukkolást akár többször is újra eljátszhatjuk magunknak. Volt – nincs. Mondom, ez a fotó mágiája. Épp azzal szembesít, ami elől elbújni komplett életstratégiákat állítunk, ugyanakkor a legjobban foglalkoztat is, a hogyan megy el minden, ami fontos nekem, vagyis én magam - e mások képei által is akár, hiszen e mások élnek valahol bennem, belőlük vagyok a jelenkori én. Én, a még itt levő. Én a máris a következő időállapotba átforduló, majd ott elvesző, megsemmisülő szegény-szegény önmagam. Zárójel bezár.
Borsos-Illyés-Németh-Passuth már el. Már passzé. Mi még itt. De mi is (no nézd csak, milyen eleven örömmel mosolyog tavalyról Petrovics Emil!?) előbb-utóbb, hogy úgy mondjam, szóval el… Stekovics Gáspár olyan nekem, mint az egyiptomi sírtáblák könnyű ecsettel dolgozó portréfestői, kiknek munkáiról ma is eleven tekintetű férfiak, nők, jövőt ígérő gyerekszemek figyelnek római múzeumok vitrinjei mögül. Könnyű átélni ezt itt Tihany és Szigliget között, hol a szántásból manapság is olykor római faragványokat, tárgyakat forgat ki az ekevas. Ezer hat-hétszáz éve, a jó Marcus Aurelius itteni kirándulásai idején ugyanígy szorongtak a ki tudja honnan, talán az akkori Szíria vidékéről ideszármazott obsitos tisztek, Badacsony, Révfülöp, Kékkút villanegyedeinek módos gazdái. És szorongunk mi is, legalább is én, bár pillanatnyi szorongásom tárgya nem elsősorban az elmenésé, hanem a maradásé. A hogyan maradunk kérdése foglalkoztat, ha ezt a köröttem, Stekovics kitűnő képein átsütő izgalommal jelenlévő kép-embereket figyelem. Egy kor, egy szellemi brancs, egy társaság arcai, akik, mint a hozzájuk hű képi megjelenítésmód oly leleplezően mutatja, talán inkább csak a múlt arcai már, s nem a kényszerű ittmaradás ígéretes figurái.
Szobrok ők, és szobrok vagyunk máris mindannyian. Persze különböző méretű és elhelyezkedésű, majdan becsben őrzött és temetői szemétárkokban elsüllyedő cselekvésképtelen alakok. Kinek a főtér, kinek a vasút mögötti kis húgyszagú poros liget jut, de máris patinával bevont rigid ércbabák, akik dacolnak, de voltaképp minek is a múló idővel. Pedig maradunk itten. Csakhogy azzal a Marcustól Németh Lászlóig halmozott készlettel hirtelen nem fogunk majd semmit kezdeni, ha már a küszöbünkig ér a baj. Nem a fül, fülecske, vagy fülkeforradalom lagymatag porhuzata, hanem a többi, ami ezt az utóbbit is kitermelte már. A sokkal alapvetőbb, sokkal megrázóbb, minden egészt eltörő mozgalom. A föld megrendülése.
Mi itt. Tegnap Írországban, holnap Olaszországban és Amerikában mordul a föld. Lomha diófaágba féltérdre bukva kapaszkodunk, mialatt a talaj csúszik, egyre csak csúszik el alólunk, - ki tudja meddig, hová? Ebben a csúszásban a legkevesebb, hogy mi elmegyünk: diólomb elenged, földrerogy, mehet. De a falakon látható, empátiával megragadott tekintetek is mennek majd szépen. Valami lesz. Valami készül. Valamin át kell majd mennünk mindannyiunknak, és nincs recept, hogy ezt ki miként oldhatja meg. Nyersolajjal tölti fel a pincét. Kalasnyikovot vásárol magának. Aranyláncokkal tömi a sublót fiókját, hiszen 43-45 között is ez mentette meg a családot. Üzleti lehetőségeket kutat Kantonban vagy Brazíliában. Pártra száll, hiszen… ezt nem is kell mondani.
De várjunk csak egy percre! Nem szeretnék teljesen erre a búsongó modorra teljesen rápörögni még. Nézzük onnan, hogy ez a mai tényleg az utolsó ilyen alkalom. Csak játszásiból. Mi van azután? Talán nem csak a teliholdas szélvihartól zavaros éjszaka mondatja mindezt velem Stekovics arcképei felett. Ilyen tektonikus elmozdulás nem sokszor adódik alkotó ember életében. Micsoda kihívás! Micsoda feladat szembeszegülni azzal, hogy egyelőre talán nem mi, csak bennünk hal meg egy világ. Erőt kell vennünk! Kapaszkodjunk újra Szigliget üde diófaágainak egyikébe. Húzódzkodjunk talpra még!
Könnyű annak, aki antik korsótöredékkel, vagy Nicolaus Cusanus és a neoplatonizmus kapcsolatával foglalkozik. Megcsúszó világunk viszonya ezekhez talán nem változik. De mi, a többség, s ebbe a jelen időben alkotók zöme is tartozik, együtt sodródunk, csapódunk, hányódunk a korral egy ismeretlen sosemvolt minőségű élet és világ felé. A Stekovics lencséjén kimerevedő képek távolodása szédítő, máris minden pillanatnyi valóság: a messzeség. Tanúhegyek állnak bennünket körül, ötmillióéves időléptéket kényszerítenek lobbanásnyi időbe sűrűlő gondjainkra. Lesz megoldás. Juszt is lesz sikeres áttörés ezen a közeli bogáncsokkal, kórókkal fölvert sziklaszűkületen. Csak egymásra számíthatunk. Csak magunkra. A brancsra, társaságra. Stekovics arcaira. Marcus Aureliusra. S főleg magunkra. Magunkra. Magunkra..."
objektív - steko szigligeten
By admin
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
