Jön ez a nagydarab faszi, előkapja a fényképezőgépét (akármekkorát is, valószerűtlenül kicsinek hat hozzá képest), és beleragasztja a lelkedet a megapixelekbe. Tartottak régen a bennszülöttek a fotográfusoktól, úgy gondolták, akit lefényképeznek, annak csapdába esik a lelke. Steko ilyet azért nem csinál, relax. Elkapja, az tény, de csak azért, hogy aztán a facebookon meg a kiállításain szabadjára eressze, mint a galambot a lány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. 

Lő, és lőn. Nem kimerevített hangulatok fagynak ránk - nézed a monitort, és azt várod, hogy a híres író rád kacsintson. Talán, ha kicsit tovább nézed, rád is fog. 


Ildikó, Gazsi párja máshogy dolgozik, a hatás mégis egészen hasonló: megragadott, mégis élő pillanatok, feelingek, ízek, szagok és illatok kavalkádja. Hol hagyományos rézkarcon, hol selyembe öltöztetve, mint egy kacér háremhölgy. Ildikó munkái egy titkos világra nyitnak kaput, manók ragadnak karon, tündérek körébe vezetnek, a varázsló kertje is itt kezdődik valahol, liliomillat száll... vagy zsíros házikolbászé, jó boszorkányok grillezik koboldokkal parolázva. Muzsika szól, a virágok kinyílnak, ahogy a szemünk is. 

A híres író ránk kacsint. 

S. Horváth Ildikó rézkarcai és Stekovics Gáspár portréfotói jelenleg Szigligeten láthatók, az Alkotóházban, szeptemberig. 

Kelecsényi László megnyitó beszéde: 

HÖLGYEIM ÉS URAIM! 
KEDVES VENDÉGEK! 
BARÁTAIM! 

Ottlik Géza írja valahol, hogy a dolgok, események igazán másodszorra vannak meg. Hát most én is így vagyok ezzel a kiállítás-megnyitóval. Tavaly ilyenkor egyszer már megnyitottam Stekovics Gáspár kiállítását e hűs falak között – csak éppen nem voltam jelen. Hogy ez miként lehetséges, most hagyjuk. Különben is ez a mustra egészen más, mint a 2011-es volt, ugyanis kiváló fotós barátunk válogatott képei mellé csatlakozott egy másik műfaj képviseletében egy másik, nem kevésbé kiváló művész. Nő. 

A művészet bajjal jár. Ezt most már kénytelenek vagyunk megtanulni. Felület kell, ahol publikálni lehet, felület kell, ahol a képeket ki lehet függeszteni. Még nagyobb gond, hogy kell-e a művészetünk valakinek? 

Magyarán: van-e közönségünk? Együtt talán többre megyünk: ha nem egyedül vágunk neki a közönség meghódításának. Akkor még inkább, ha keverjük a műfajokat, és ha átlépjük a határokat. Stekovics Gáspár fotózni kezdett, a kamerában jobban bízva, mint más képelőállító eszközökben. Neki lett igaza. Valami fontosat tudhat erről a mesterségről, mert fényképei, művészportréi nagyon sokat elárulnak a modelljeiről. Mi a titka? Közel megy hozzájuk? Beszélget, barátkozik velük? Kiismeri őket? Talán mindegyik. 

Hogy Horváth Ildikó mit tud saját mestersége műhelytitkairól, azt csak most tapasztalhatjuk meg igazán. Egy másik képalkotó társművészet eszközeivel élve ő is reflektál a fotók modelljeire. Hogy mi köti itt és most össze ezeket az alkotásokat? Csakis a falakon megidézett szerzők írásai. A szerzők szövegei. Mielőtt bárki figyelmeztetne, hogy nem mindenki író, költő, zenész a megidézett művészek közül, sietek kijelenteni, hogy egy szép nő képe is lehet „szöveg”. Legújabb esztétikák szerint ugyanis minden az, ne legyenek kétségeink, még a pár perccel korábban elfogyasztott vacsoránk is kaphat egy efféle szövegszerű árnyalatot. 

Palimpszeszt. Ráírás, rárajzolás, ráfestés. Ókori kollégáinknak nem jutott elegendő papiros tekercs, ezért többször is használták a számukra adott mennyiséget. Mi még nem tartunk itt, s a számítógépek korában már nem is fogunk. Mindig van mire írni, rajzolni, festeni. A ráírás nem kényszer – luxus. Összevetése, összeszikrázása képeknek, szavaknak. Jó esetben többet tudunk meg az így körülszövegelt, körülképezett személyekről. 

Nem értek a képzőművészethez, a fotózáshoz még csak, csak. The wrong Man at wrong Place. A nem megfelelő ember a nem neki való helyen. De talán mégsem így van. A kép mindig lehatárol valamit a világból. Ha van tehetség a képet készítő mester kezében, agyában, akkor lényeges információkat tudunk meg abból a világból kimetszett keretből. 

Steko barátunk kedveli a modelljeit, ha nem így lenne, nem fordítaná feléjük a kameráját. Nem tudom, most majd megkérdezem tőle, képes lenne-e olyasvalakit fotózni, akit nem kedvel. Horváth Ildikónak most ez egyszer nem volt szabad választása – kötelező portrékat karcolt Á-tól Z-ig, Ághtól Zalánig. Tőle csak azt lehetne megkérdezni, mennyire tudta beleélni magát alkotó párja fotóin megjelenő társművészek szellemébe, lelkületébe? A látható jelek szerint igencsak. Arcok, szemek néznek ránk, titokzatos fiatal nők, kíváncsi, vágyakozó, leselkedő pillantásai. Talán a költészet titkait akarják kifürkészni, átlátni. Versen érni a költőt, ahogyan Latinovits Zoltán is mondotta és csinálta is. 

Mitől jó egy vers? Ezt kérdezi költeményében az egyik itt ábrázolt. Ő sem tud rá igazán felelni. Érzés dolga. 

Mitől jó egy kiállítás-megnyitó? Ezt viszont tudom. Akkor, ha nem túl hosszú, sőt, rövid. 

Egyszóval itt néz ránk a falakról a derékhad, Szigliget Alkotóházának védelmező, derék hada. Földvár már elesett, a Szentendrei Művésztelep is odalett. Mikor érnek ide a cseppet sem derék ostromlók? Nem tudható. Nem a Várat akarják, minek nekik egy rom? Ezt a Házat akarják. Hogy kihalt legyen, hogy üres legyen, hogy egyáltalán ne legyen. Ne legyen nekünk semmink sem. Az életünk esetleg, az maradhat. 

Foglaljuk el tehát a falakat, foglaljuk el a Házat, a házunkat. 

„Ordítani kéne, hogy nem lehet, hogy elég ebből, hogy ennek legyen már vége.” Ez idézet volt, az egyik lefotografált és megrézkarcolt modell szövege. Fogadjunk szót neki. 

Barátaim, nézzétek Horváth Ildikó és Stekovics Gáspár képeit, amíg lehet. 

Legközelebb jövőre? Velük? Ugyanitt? 

Ámen. Úgy legyen! 

2012. július 20., péntek
kiállít s. horváth ildikó steko szigliget

egy kacsintás: az s. horváth meg a stekovics

Jön ez a nagydarab faszi, előkapja a fényképezőgépét (akármekkorát is, valószerűtlenül kicsinek hat hozzá képest), és beleragasztja a lelkedet a megapixelekbe. Tartottak régen a bennszülöttek a fotográfusoktól, úgy gondolták, akit lefényképeznek, annak csapdába esik a lelke. Steko ilyet azért nem csinál, relax. Elkapja, az tény, de csak azért, hogy aztán a facebookon meg a kiállításain szabadjára eressze, mint a galambot a lány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. 

Lő, és lőn. Nem kimerevített hangulatok fagynak ránk - nézed a monitort, és azt várod, hogy a híres író rád kacsintson. Talán, ha kicsit tovább nézed, rád is fog. 


Ildikó, Gazsi párja máshogy dolgozik, a hatás mégis egészen hasonló: megragadott, mégis élő pillanatok, feelingek, ízek, szagok és illatok kavalkádja. Hol hagyományos rézkarcon, hol selyembe öltöztetve, mint egy kacér háremhölgy. Ildikó munkái egy titkos világra nyitnak kaput, manók ragadnak karon, tündérek körébe vezetnek, a varázsló kertje is itt kezdődik valahol, liliomillat száll... vagy zsíros házikolbászé, jó boszorkányok grillezik koboldokkal parolázva. Muzsika szól, a virágok kinyílnak, ahogy a szemünk is. 

A híres író ránk kacsint. 

S. Horváth Ildikó rézkarcai és Stekovics Gáspár portréfotói jelenleg Szigligeten láthatók, az Alkotóházban, szeptemberig. 

Kelecsényi László megnyitó beszéde: 

HÖLGYEIM ÉS URAIM! 
KEDVES VENDÉGEK! 
BARÁTAIM! 

Ottlik Géza írja valahol, hogy a dolgok, események igazán másodszorra vannak meg. Hát most én is így vagyok ezzel a kiállítás-megnyitóval. Tavaly ilyenkor egyszer már megnyitottam Stekovics Gáspár kiállítását e hűs falak között – csak éppen nem voltam jelen. Hogy ez miként lehetséges, most hagyjuk. Különben is ez a mustra egészen más, mint a 2011-es volt, ugyanis kiváló fotós barátunk válogatott képei mellé csatlakozott egy másik műfaj képviseletében egy másik, nem kevésbé kiváló művész. Nő. 

A művészet bajjal jár. Ezt most már kénytelenek vagyunk megtanulni. Felület kell, ahol publikálni lehet, felület kell, ahol a képeket ki lehet függeszteni. Még nagyobb gond, hogy kell-e a művészetünk valakinek? 

Magyarán: van-e közönségünk? Együtt talán többre megyünk: ha nem egyedül vágunk neki a közönség meghódításának. Akkor még inkább, ha keverjük a műfajokat, és ha átlépjük a határokat. Stekovics Gáspár fotózni kezdett, a kamerában jobban bízva, mint más képelőállító eszközökben. Neki lett igaza. Valami fontosat tudhat erről a mesterségről, mert fényképei, művészportréi nagyon sokat elárulnak a modelljeiről. Mi a titka? Közel megy hozzájuk? Beszélget, barátkozik velük? Kiismeri őket? Talán mindegyik. 

Hogy Horváth Ildikó mit tud saját mestersége műhelytitkairól, azt csak most tapasztalhatjuk meg igazán. Egy másik képalkotó társművészet eszközeivel élve ő is reflektál a fotók modelljeire. Hogy mi köti itt és most össze ezeket az alkotásokat? Csakis a falakon megidézett szerzők írásai. A szerzők szövegei. Mielőtt bárki figyelmeztetne, hogy nem mindenki író, költő, zenész a megidézett művészek közül, sietek kijelenteni, hogy egy szép nő képe is lehet „szöveg”. Legújabb esztétikák szerint ugyanis minden az, ne legyenek kétségeink, még a pár perccel korábban elfogyasztott vacsoránk is kaphat egy efféle szövegszerű árnyalatot. 

Palimpszeszt. Ráírás, rárajzolás, ráfestés. Ókori kollégáinknak nem jutott elegendő papiros tekercs, ezért többször is használták a számukra adott mennyiséget. Mi még nem tartunk itt, s a számítógépek korában már nem is fogunk. Mindig van mire írni, rajzolni, festeni. A ráírás nem kényszer – luxus. Összevetése, összeszikrázása képeknek, szavaknak. Jó esetben többet tudunk meg az így körülszövegelt, körülképezett személyekről. 

Nem értek a képzőművészethez, a fotózáshoz még csak, csak. The wrong Man at wrong Place. A nem megfelelő ember a nem neki való helyen. De talán mégsem így van. A kép mindig lehatárol valamit a világból. Ha van tehetség a képet készítő mester kezében, agyában, akkor lényeges információkat tudunk meg abból a világból kimetszett keretből. 

Steko barátunk kedveli a modelljeit, ha nem így lenne, nem fordítaná feléjük a kameráját. Nem tudom, most majd megkérdezem tőle, képes lenne-e olyasvalakit fotózni, akit nem kedvel. Horváth Ildikónak most ez egyszer nem volt szabad választása – kötelező portrékat karcolt Á-tól Z-ig, Ághtól Zalánig. Tőle csak azt lehetne megkérdezni, mennyire tudta beleélni magát alkotó párja fotóin megjelenő társművészek szellemébe, lelkületébe? A látható jelek szerint igencsak. Arcok, szemek néznek ránk, titokzatos fiatal nők, kíváncsi, vágyakozó, leselkedő pillantásai. Talán a költészet titkait akarják kifürkészni, átlátni. Versen érni a költőt, ahogyan Latinovits Zoltán is mondotta és csinálta is. 

Mitől jó egy vers? Ezt kérdezi költeményében az egyik itt ábrázolt. Ő sem tud rá igazán felelni. Érzés dolga. 

Mitől jó egy kiállítás-megnyitó? Ezt viszont tudom. Akkor, ha nem túl hosszú, sőt, rövid. 

Egyszóval itt néz ránk a falakról a derékhad, Szigliget Alkotóházának védelmező, derék hada. Földvár már elesett, a Szentendrei Művésztelep is odalett. Mikor érnek ide a cseppet sem derék ostromlók? Nem tudható. Nem a Várat akarják, minek nekik egy rom? Ezt a Házat akarják. Hogy kihalt legyen, hogy üres legyen, hogy egyáltalán ne legyen. Ne legyen nekünk semmink sem. Az életünk esetleg, az maradhat. 

Foglaljuk el tehát a falakat, foglaljuk el a Házat, a házunkat. 

„Ordítani kéne, hogy nem lehet, hogy elég ebből, hogy ennek legyen már vége.” Ez idézet volt, az egyik lefotografált és megrézkarcolt modell szövege. Fogadjunk szót neki. 

Barátaim, nézzétek Horváth Ildikó és Stekovics Gáspár képeit, amíg lehet. 

Legközelebb jövőre? Velük? Ugyanitt? 

Ámen. Úgy legyen! 

2012. július 20., péntek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)