„Gondolj a galambokra Krakkó főterén…", ahogy Cseh Tamás énekelte. Nem mintha meg lehetne róluk feledkezni… 

 

A galambok meg nem számlálása után majdnem beleléptem Roman Polanski tenyerébe. 

 

 

Ez még a Schindler listája helyszínen hagyott díszletei közti bolyongás előtt volt, az meg utána, hogy véletlenül meglátogattam Slawomir Mrożeket a kriptájában. Nem tudtam, hogy ott van. Mármint nem aktuálisan, hanem egyáltalán, abban az altemplomban. 

 

 

Az meg már jóval később volt, hogy a szovjet típusú mintalakótelep, Nowa Huta felé lerobbant a villamos, mindenki megindult egy buszmegálló felé, hát mentem velük, jött egy jelzés nélküli, jól feltömörültem magam is, annyira jól, hogy egy nő tőlem kérdezte, hogy ez ugye akkor a 22-esnek a pótlóbusza.

 

 

Azt persze csak sejtem, hogy ezt kérdezte, mert hát lengyelül kérdezte, ami a világ összes más nyelvében kevésbé szükségelt mássalhangzókat is fölszívta – néha már látom, amit hallok, s bár ez lehetne az első lépés a megértés felé, nem mindegy, hogy honnan indulunk... –, már csak ezért is válaszoltam jól megfontolt magánhangzókkal, mint áaaa... ööö, ó!, meg azért is, mert én szeretek egyedül utazni. A nő erre bátorítóan mosolygott, és elismételte, mint valami pszichovisszhang. Lehet, nem is lengyel volt, hanem egy született mással hangzó. 

 

A pótlóbusz sofőrje nem ezért tévedt el, csak simán pont annyi fogalma volt az útvonalról, mint nekem, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ha elegendő mennyiségű utas elegendő hangerővel ordítja ugyanazt, akkor az ilyen ballépések megnyugtatóan korrigálhatók. 

 

 

Nowa Hutában a Ronald Reagan térbe torkollik az Aleja Róz, tenném még hozzá, mint közérdekű infót. 

 

És ha már: itt rengetegen hordanak maszkot az utcán is, ilyen tekintetben tehát nem sikerült beolvadnom; a villamoson viszont van apróval működő jegyautomata, ebből kifolyólag gyakoriak az első fékezés után négykézlábazó groszyvadászok is, tehát mégis sikerült? 

 

középen az ezüst-kék doboz az automat biletowy

 

Rózsa Melinda / Rose, 2020. július 

 

 

A II. világháború alatt árva bocsként keveredett a 22. tüzérségi támogatószázadhoz, gyorsan a katonák kedvence lett, mindenhova vitték magukkal.

 

 

Pályafutását tehát kabalaállatként kezdte, de idővel bekerült lengyel hadsereg személyi állományába, mivel Wojtek kiváló lőszerhordozónak bizonyult, például a Monte Cassinó-i csatában. Igaz, rászokott a sörre meg a cigarettára. 

 

 

A háború után leszerelt medve az edinburghi állatkertben élte nyugdíjas éveit. 

 

 

Wojteknek 2014-ben emeltek szobrot Krakkóban, a Jordan parkban. 

 

 

A tavalyi évhez hasonlóan csatarekonstrukcióval emlékezik meg a Lengyel Intézet a lengyel történelem egyik legheroikusabb fejezetéről, a varsói felkelésről, és a magyar katonák felkelőknek nyújtott önzetlen segítségéről. A látványos bemutató helyszíne az óbudai Fő tér lesz.

A varsói felkelés 1944. augusztus 1-jén robbant ki, és 63 napig tartott. A II. világháború történetének legnagyobb és legvéresebb felkelése volt. A Honi Hadsereg közel 50 ezer felkelője szállt harcba a lengyel fővárost 1939 óta megszállva tartó németek ellen.

 A fegyveres harcokban a Honi Hadsereg 16.000 felkelője és a város további 150.000 polgári lakosa vesztette életét. A náci hadsereg hatalmas pusztítást végzett a városban, amelyből szinte alig maradt valami, a háború végére pedig a történelmi épületek 90 százaléka megsemmisült. Lengyelországban minden évben több helyszínen is zajlanak a megemlékezések. Varsóban minden évben az úgynevezett „W”- órában, pontban 17 órakor egy percre felzúgnak a légoltalmi szirénák, a tömegközlekedés, az autók és Varsó lakossága pedig megállnak, hogy tisztelettel adózzanak a város felkelői és az elesett áldozatok emléke előtt.

A budapesti Lengyel Intézet már a tavalyi évben izgalmas történelmi újrajátszással emlékezett meg a varsói felkelésről, akkor a terézvárosi Pethő Sándor utcát változtatva német főhadiszállássá. Ezt a hagyományt folytatva, idén egy még nagyobb és látványosabb helyszínen kísérelik meg lengyel és magyar hagyományőrző csapatok segítségével felidézni közös történelmünk egy kölcsönösen nagyvonalú és hősies gesztusokban gazdag, mégis kevéssé ismert epizódját.