A II. világháború alatt árva bocsként keveredett a 22. tüzérségi támogatószázadhoz, gyorsan a katonák kedvence lett, mindenhova vitték magukkal.

 

 

Pályafutását tehát kabalaállatként kezdte, de idővel bekerült lengyel hadsereg személyi állományába, mivel Wojtek kiváló lőszerhordozónak bizonyult, például a Monte Cassinó-i csatában. Igaz, rászokott a sörre meg a cigarettára. 

 

 

A háború után leszerelt medve az edinburghi állatkertben élte nyugdíjas éveit. 

 

 

Wojteknek 2014-ben emeltek szobrot Krakkóban, a Jordan parkban. 

 

 

A tavalyi évhez hasonlóan csatarekonstrukcióval emlékezik meg a Lengyel Intézet a lengyel történelem egyik legheroikusabb fejezetéről, a varsói felkelésről, és a magyar katonák felkelőknek nyújtott önzetlen segítségéről. A látványos bemutató helyszíne az óbudai Fő tér lesz.

A varsói felkelés 1944. augusztus 1-jén robbant ki, és 63 napig tartott. A II. világháború történetének legnagyobb és legvéresebb felkelése volt. A Honi Hadsereg közel 50 ezer felkelője szállt harcba a lengyel fővárost 1939 óta megszállva tartó németek ellen.

 A fegyveres harcokban a Honi Hadsereg 16.000 felkelője és a város további 150.000 polgári lakosa vesztette életét. A náci hadsereg hatalmas pusztítást végzett a városban, amelyből szinte alig maradt valami, a háború végére pedig a történelmi épületek 90 százaléka megsemmisült. Lengyelországban minden évben több helyszínen is zajlanak a megemlékezések. Varsóban minden évben az úgynevezett „W”- órában, pontban 17 órakor egy percre felzúgnak a légoltalmi szirénák, a tömegközlekedés, az autók és Varsó lakossága pedig megállnak, hogy tisztelettel adózzanak a város felkelői és az elesett áldozatok emléke előtt.

A budapesti Lengyel Intézet már a tavalyi évben izgalmas történelmi újrajátszással emlékezett meg a varsói felkelésről, akkor a terézvárosi Pethő Sándor utcát változtatva német főhadiszállássá. Ezt a hagyományt folytatva, idén egy még nagyobb és látványosabb helyszínen kísérelik meg lengyel és magyar hagyományőrző csapatok segítségével felidézni közös történelmünk egy kölcsönösen nagyvonalú és hősies gesztusokban gazdag, mégis kevéssé ismert epizódját.

Sacha Batthyány a családi titkokat kezdte kutatni, ám azoknál sokkal többet talált...

Itt ül velem szemben ez a jóképű, 40-es férfi. Sportosan elegáns öltözéket, pár napos borostát és ősi magyar nemesi családnevet visel. Dedikál. És nekem mi közöm ehhez? Nem én kérdezem, könyvének címe ez.

Menjünk vissza másfél órát: itt ül velünk szemben a Katona Színház aulájában rendezett könyvbemutatón ugyanez ez az ember, és hihetetlen őszintességgel beszél gondolatairól, érzéseiről, a családi titkokról. Németül, mert neki már az az anyanyelve, bár nagyon jól megtanulta a magyart. Családi? Titok? Meddig számít annak, meddig szabad magunk közt, magunkban tartani? Sokkal többet menjünk vissza az időben.

1945. március 24-én 1000 magyar zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a dél-keleti fal építésén dolgoztattak. Ugyanaznap este a Batthyány-kastélyban estélyt tartottak. Innen kelt útra egy kb. 15 fős fegyveres csoport a keresztpajta (Kreuzstadl) felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték. A március 25-ére virradó éjszakán körülbelül 180 embert gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Mintegy 20 férfit életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék. Másnap őket is megölték. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, arról máig csak találgatások vannak.

Sacha Batthyány elé egy kollégája rakott róla egy cikket jó pár évvel ezelőtt – így indult a könyv története. A cikkben ugyanis arról a Thyssen-Batthyány Margit grófnőről volt szó, aki azt a bizonyos kastélybeli mulatságot rendezte. Margit néni, ahogy a családban hívták. Sacha nagy-nagynénje. Sacha Batthyány újságíró, 1973-ban született. Jelenleg a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítója. Az egész történet annyira távol állt tőle, hogy először csak újságíróként érdeklődött. Szép lassan kiderítette, ki volt valójában Margit néni, másrészt pedig, hogy miért nem beszélt a család ezekről a dolgokról. Az adatok keresésétől jutott el oda, hogy a gyökereit kezdte el keresni.

A kutatómunka sok szálon futott: az elején csak olyan volt, mint bármelyik más történet, aminek újságíróként utánanézett. Idővel egyre szélesebb dimenziók tárultak fel. A teljes kutatás 7 évig tartott. A végeredmény az a könyv, amihez a rohonci események csak a kiindulási pontot adták. Milyen befolyással vannak ránk a hét évtizeddel ezelőtti események?

Sacha Batthyány utazása a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába (nagy kár, hogy a fordításnál Rechnitzből nem lett Rohonc...), a mai Svájcba, a szibériai gulágra, egy pipázó pszichoanalitikus kanapéjára és egy Auschwitz-túlélő Buenos Aires-i nappalijáig vezetett. Mindeközben felfedezett egy titkot, amely megváltoztatta nézőpontját családját illetően – és saját magát is. Az És nekem mi közöm ehhez? egy szokatlan családtörténet, generációs pszichogramm, és panorámakép arról a Közép-Európáról, amely valójában nem tűnt el...

A könyv három fő szálon fut: a fiatal zsidó nő, Mandl Ágnes naplója, óhatatlanul összekapcsolódva Marittának, Sacha nagymamájának naplójával, és mindez megspékelve a belső utazással egy pszichoanalitikus díványán. Ugyanis amikor már minden adat rendelkezésre állt, és Sacha Batthyány meg is fordult minden helyszínen, akkor hátravolt még a belső kutatás: „másokat már megkérdeztem, magamat még nem”.

A rohonci mészárlás mellett még egy súlyos teher ugyanabból a korból: Maritta (a nagymama) tanúja volt annak, hogy egy német katona kivégezte a Mandl házaspárt az udvarukon. Utána egész életében úgy gondolta, ő ezt megakadályozhatta volna.

Nem tudni, hogy alakult volna, ha akkor megszólal, de mindig foglalkoztatta a kérdés, a „mi lett volna, ha”. És írt, írt, írt hosszan – az asztalfióknak, mert „nem szabad semminek elvesznie”. Többször jelezte, hogy nem akarja nyilvánosságra hozni a naplót. Sőt, halálos ágyán meghagyta Sacha apjának, hogy az egészet égesse el, ő azonban ezt nem tette meg. Hogy most mégis napvilágra kerültek részletei, az Sacha Batthány felelőssége, és ezt ő vállalja is.


Nem is napló volt ez igazán, nem kötött formában íródott, hónapok teltek el csak a rendezgetéssel. „Úgy éreztem, hogy át akart adni valamit, aminek ő nem tudott a végére járni.” Kereste a párhuzamot a nagymama és a saját élete között. Maritta mindig valamilyen állattal hasonlította össze magát. Gyakran előjött a vakond, ami föld alatt él, nem akar látni semmit.

Ahogy azt Sacha Batthyány elmesélte, amíg Maritta élt, mindig volt kettejük közt egy bizonyos távolság. Feljegyzéseit olvasva, összevetve a saját pszichoanalízisének termésével mégis talált egy hidat a múltba, rálelt a párhuzamra nagymamája életének eseményeivel. „A svájci életemben nyilván nincsenek olyan egzisztenciális problémák, amilyenek neki még voltak, de vannak olyan más szituációk, amik akkor is, most is előjönnek.”

A könyv azt latolgatja, hogy a tetteink mennyire határozzák meg a következő generációk életét. „Az én gyerekeim is fognak 15 év múlva kérdéseket feltennni, igyekszem a családomban olyan légkört teremteni – illetve ez már az apám korosztályának feladata is –, hogy ezekről nyíltan lehessen beszélni” – így Sacha Batthyány. Miért is? „Gyakran találkozom azza a kérdéssel, hogy miért kell ezzel még ma is foglalkozni. Nekem ez nagyon sokat adott, honnan jövök, hol vannak a gyökereim. Megpróbálom megérteni a múltat, és ezáltal azt is, hogy mit miért úgy csinálok, ahogy.”

Teljes őszinteséggel írja le az apjával való kapcsolatát is, azt, hogy a család múltjának kutatása közben hogyan kerültek közelebb egymáshoz. A családból persze megkapta azt a reakciót is, hogy miért kell ezt bolygatni, miért nem csinálsz inkább valami fontosat. A pozitív visszajelzés szerencsére több volt, és annyira senkitől sem volt drámai a reakció, hogy elvegye a kedvét a folytatástól. Az uruguay-i rokonoknak kifejezetten tetszett. Ahogy Sacha Batthyány nevetve megjegyezte: „minél messzebb élnek, annál pozitívabban fogalmaztak”.

A menekülthelyzet kapcsán előtérbe került az empátia és humanizmus kérdése. „Nagyon szomorú, hogy előfordul a közöny. Sokat foglalkoztam az empátiával, hogy a mi generációnkban több-e, mint az előzőekben volt, köszönhetően a világhálónak, közösségi oldalaknak, de úgy látom, hogy ez csak virtuális empátia. Mit teszünk valójában? Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.”

Egy gondolatra visszatérve még a hírhedt tantihoz: néha felbukkan a sajtóban, hogy Margit néni igenis aktív szerepet játszhatott a rohonci eseményekben, ott állt a sír szélén és maga is gyilkolt. Erről Sacha Batthyány így nyilatkozott: „szerintem csak estélyt adott, tudott az esetről, és futni hagyta a tetteseket. Ezt történészekre támaszkodva állítom. A tömegsírt azóta sem találták meg, de kerültek elő új dokumentumok a kutatásaim során, amelyek talán segíthetnek a feltárásban.”

megjelent: Körmendi Híradó, 2017. január 13., 10. o. https://rozsamelinda.files.wordpress.com/2016/01/kh_17-01-13-_2-hc3a9t_1-sz.pdf

Németh Antal, a Vasvári Újság alapítója és főszerkesztője, a Vasvári Múzeum megalapítója 45 hónapos frontszolgálata alatt végig naplót vezetett az I. világháborúban. 

(az OSA Archívum ajánlója)

A kiállítás ingyenesen látogatható 2012. március 3-ig.

Képsorozat:

Fotók: Andreas Lehner 

Kapcsolódó bejegyzések: 
A bildeini Határélmény-park
Nemesmedves, az egykori propagandafalu (itt a falu közepén áll egy T-34-es)