Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a doni áttörés, a II. világháborúnak a magyarok számára egyik legtöbb áldozatot követelő csatája, amely a 2. magyar hadsereg szinte teljes megsemmisülését eredményezte. 

Sok ezren vesztek oda, ma már pontosan tudjuk: teljesen értelmetlenül – hiszen mi közük volt ezeknek a besorozott magyar fiúknak a két szemben álló nagyhatalom háborúskodásához, mi köze volt a körmendi zászlóaljnak az innen 2500 kilométerre zajló eseményekhez... 

„Kint kegyetlen hideg van. Hőmérőnk nincs, így pontosan nem tudjuk, hány fok lehet, de úgy összehasonlítva a hideget az otthoni legnagyobb hideggel, biztosan felül van harmincon. Maga talán a hideg nem is lenne olyan borzasztó s elviselhetetlen, de azzá teszi a fütyülő-sivító szél. Orosz szél! Fogalma sem lehet erről senkinek, aki legalább egyszer nem érezte a bőrén. Csíp, mar, harap, rág, s úgy érzi az ember, hogy tűket permetez bőre alá. Szélmentes nap alig akad. Nap nap után kiszabadulnak odúikból ezek a szelek, s mint valami szilaj csikók, végigvágtatják a nagy orosz pusztaságot. Útjukban kegyetlen dühvel esnek neki mindennek, élőnek, tárgynak egyaránt. Felöltözhetik az ember akárhogy, nem nagyon tud védekezni ellenük. Áthatolnak a legvastagabb ruhán is, s csontokig hasogatják az ember testét. Csak a fedett helyiségek nyújtanak velük szemben némi menedéket. Persze erre nem mindig adódik itt kint alkalom, hogy hajlékba bújhassunk a szél elől...“

Kuntár Lajos írja mindezt A véres Donban, és miközben bemásolom, arra gondolok, hogy most kint nagyjából nulla fok van, hétágra süt a nap, mégsem akarózik kimozdulni a lakásból. A mai ember elolvashat száz meg száz visszaemlékezést, akkor sem fogja sem átérezni, sem igazán megérteni, mi történt azon a télen a Don-kanyarnál.

Sok ezer magyar katona értelmetlen halála – a doni áttörés évfordulójára emlékeztünk

Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indult meg a doni áttörés, a II. világháborúnak a magyarok számára egyik legtöbb áldozatot követelő csatája, amely a 2. magyar hadsereg szinte teljes megsemmisülését eredményezte. 

Sok ezren vesztek oda, ma már pontosan tudjuk: teljesen értelmetlenül – hiszen mi közük volt ezeknek a besorozott magyar fiúknak a két szemben álló nagyhatalom háborúskodásához, mi köze volt a körmendi zászlóaljnak az innen 2500 kilométerre zajló eseményekhez... 

„Kint kegyetlen hideg van. Hőmérőnk nincs, így pontosan nem tudjuk, hány fok lehet, de úgy összehasonlítva a hideget az otthoni legnagyobb hideggel, biztosan felül van harmincon. Maga talán a hideg nem is lenne olyan borzasztó s elviselhetetlen, de azzá teszi a fütyülő-sivító szél. Orosz szél! Fogalma sem lehet erről senkinek, aki legalább egyszer nem érezte a bőrén. Csíp, mar, harap, rág, s úgy érzi az ember, hogy tűket permetez bőre alá. Szélmentes nap alig akad. Nap nap után kiszabadulnak odúikból ezek a szelek, s mint valami szilaj csikók, végigvágtatják a nagy orosz pusztaságot. Útjukban kegyetlen dühvel esnek neki mindennek, élőnek, tárgynak egyaránt. Felöltözhetik az ember akárhogy, nem nagyon tud védekezni ellenük. Áthatolnak a legvastagabb ruhán is, s csontokig hasogatják az ember testét. Csak a fedett helyiségek nyújtanak velük szemben némi menedéket. Persze erre nem mindig adódik itt kint alkalom, hogy hajlékba bújhassunk a szél elől...“

Kuntár Lajos írja mindezt A véres Donban, és miközben bemásolom, arra gondolok, hogy most kint nagyjából nulla fok van, hétágra süt a nap, mégsem akarózik kimozdulni a lakásból. A mai ember elolvashat száz meg száz visszaemlékezést, akkor sem fogja sem átérezni, sem igazán megérteni, mi történt azon a télen a Don-kanyarnál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése