Az Ördög-orom szerintem onnan kapta a nevét, hogy ha fölmászol, másnap pokoli izomlázad lesz. 

A Farkasréti temetőtől nincs messze a hely, előbb le kell menni a Törökbálinti úton, amiről gyorsan lekanyarodsz a Zsigmondyra, ahol annak vége, jön egy kis földút, ami kivezet az Edvi Illésre. Ahol kiérsz rá, nagyjából azzal szemközt (kicsit balra) indul fel az „út” az Ördög-oromhoz. 

Az ilyen antisportlereknek, mint e blog szerzője, nem egy fáklyásmenet a túra ezen szakasza, de megéri. Hogy miért, arról beszéljenek a képek: 

Ami a briteknek a Sex Pistols, az az amerikaiaknak a Ramones. Vagyis „A” PUNKZENEKAR. 

Az alapító tagok az énekes Jeffrey Hyman (Joey Ramone), a gitáros John Cummings (Johnny Ramone), a basszgitáros Douglas Glen Colvin (Dee Dee Ramone) és a dobos Erdélyi Tamás (Tommy Ramone – Budapesten született 1949-ben, négy éves volt, amikor szülei kivándoroltak vele) voltak. 

A Ramones története New Yorkban, pontosabban Queens-ben kezdődött, rendes középosztálybeli közegben, 1974-ben. Erdélyi és Cummings már együtt zenéltek egy középiskolai bandában, aztán összehaverkodtak Colvinnal, aki akkoriban érkezett az Államokba Németországból, illetve beszervezték Hymant, a Sniper nevű glam rock zenekar énekesét (a Sniper gitárosa, Frank Infante később a Blondie-t erősítette). 

Gyors és rövid számaikat (2 percesek, vagy annyi se) először 76-ban rögzítették lemezre, ez volt a Ramones című album. Az A oldal első száma a Blitzkrieg Bop, az a 2:12 „hosszú” őrület („Hey ho, let's go!”), amit az azóta eltelt 40 évben minden valamirevaló punk banda legalább egyszer feldolgozott. 

Ezt a stúdióalbumot két évtized alatt további 13 követte, a legutolsó az 1995-ben megjelent búcsúlemez, az ¡Adiós Amigos! című. Mint Ramones, a színpadtól a következő év augusztusában búcsúztak el. 

A magyar srác, Tommy Ramone (Erdélyi Tamás) viszonylag hamar besokallt az állandó turnézástól, és már 78-ban kiszállt a bandából. Pontosabban a zenélésből, ugyanis tovább dolgozott a Ramones menedzsmentjében, illetve lemezeik producereként.

Helyére Marc Steven Bell (Marky Ramone) érkezett, aki – némi kihagyásos kanyarral a 80-as években – egészen a Ramones feloszlásáig a dobok mögött maradt. 

Marky ma a Marky Ramone's Blitzkrieg nevű formációval turnézik, és fellépnek az idei picture on fesztiválon (2016. augusztus 12-13. Bildein/Beled) is! 

Minthogy már csak Marky és együttese az esély arra, hogy quasi autentikus Ramones-koncertet halljunk, igazán kár volna kihagyni. Az alapító tagok közül már senki sincs életben, mind a négyen a 2000-es években hunytak el. Legutolsónak Erdélyi Tamás távozott 2014-ben – ő érte meg közülük a leghosszabb kort: 65 éves volt...

Bár, mint tudjuk, punks not dead!

Apró zászlók lógnak a Nap utca felett, jelezve, hogy jó helyen jársz, ha a józsefvárosi Zászlómúzeumot keresed. Ez a világ első olyan állandó kiállítása, ahol Földünk országainak zászlói, címerei láthatók.

A Zászlómúzeum Balogh László gyűjteménye, melyet 1983-tól kezdve a világ országainak és közigazgatási egységeinek vezetőitől, államfőktől, királyoktól és diktátoroktól szerzett. (A kiállított anyag csak egy része a gyűjteménynek.) Az állandó kiállítás anyagát földrészenként rendszerezték, a következő sorrendben: Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Óceánia.

A Nagykörúttól pár lépésre eső pincében kialakított múzeum nem nagy, de inkább kicsi (szmájli), a méretért olyan különlegességek kárpótolnak, mint a de facto állam Transznisztria, az Athosz-hegyi kolostori köztársaság vagy az Antarktisz lobogója.

A fal melletti vitrinekben azok az ajándékok kaptak helyet, amelyeket a múzeumnak, ill. Balogh Lászlónak küldtek a világ minden tájáról: a máltai lovagrend kitüntetésétől az új-zélandi miniszterelnöktől kapott faragott bábun át Kadhafi Zöld könyvéig. 

Bécs 22. kerülete Donaustadt. Ahogy a belváros felől átérünk a Reichsbrückén, felhőkarcolók, üvegből és betonból emelt iroda- és lakóházak tömbjei fogadnak. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek épületei, a hozzájuk kapcsolódó lakóparkkal képezik Donau Cityt.

A 2014-ben átadott, 250 méter magas DC Tower 1 ma Bécs legmagasabb háza, egyben második legmagasabb építménye. Ami megelőzi, az is csak 2 méterrel nyúlik följebb: a Donauturm, amely itt áll a szomszédban, a Donaupark közepén.

A metró Donau Citynél a föld felett száguld, a bejáratánál pedig megfér egy orosz nyelvű emléktábla is, vörös csillagostul.

Az égbe törő üvegpaloták tövében régimódi kis épület: egy templom. Ez a Koptische Markuskirche, a koptok legrégebbi temploma Bécsben, és sokáig az egyetlen is volt. Az épületet 1917-ben emelték Otto Prutscher tervei alapján. Ekkor szükségtemplomként funkcionált az orosz hadifoglyok számára.

Az 1970-es évektől az itt dolgozó ENSZ-hivatalnokok használták, a hangsúly pedig lassan a koptok irányába helyeződött át, akiknek nem volt más templomuk, cserébe lettek már ötezren a 90-es évekre. (2004-ben adták át az új, jóval nagyobb kopt templomot, szintén a 22. kerületben.)

Ha meg a másik irányba (észak felé) megyünk tovább a Donauparkból, pár perc sétával elérjük azt a mecsetet, amely 1975 és 1979 között épült Fejszál szaúdi király megbízásából. (A király nem érte meg az eredményt, még 75-ben meggyilkolta egyik unokaöccse.)

A minaret 32 méter magas, a kupola átmérője 20 méter. Az impozáns komplexum nem csak mecset, hanem az iszlám kultúra ápolásának központja is az osztrák fővárosban, az Islamisches Zentrum Wien, látogatható, csak be kell előre jelentkezni – legközelebb bemegyünk, az a terv.

A migráció természetes dolog. Mióta világ a világ, az emberek, de az állatok, sőt, a maguk módján a növények is mindig oda igyekeztek, ahol jobb nekik. Mitől volna Abdulnak meg Jázminnak kevesebb joga itt élni, mint Hansnak vagy Mariskának?

Ugyanakkor, ez a világ, ez az Európa most és így működőképes. Ha „fellazul“ (jobb híján használom ezt a kifejezést), már nem is lesz olyan vonzó...

Kicsit olyan ez, mint mikor nyit egy új romkocsma. Eleinte csak kevesen ismerik, lassacskán kialakul a törzsközönség, mindenki jól érzi magát, aki oda jár. Aztán egyre többen jönnek. A régi törzsvendég egyszer csak azon kapja magát, hogy már asztalt kell foglalnia, ha be akar ülni a haverokkal, annyian vannak. Ettől aztán a régi törzsvendég morcos lesz. De lehet akármilyen morcos, akkor is épp ugyanannyi joguk van ott sörözniük az új vendégeknek, mint neki. Aztán persze az újaknak is tele lesz a tökük azzal, hogy sosincs hely, és már nem is lesz olyan vonzó...

Miért fél Európa a muzulmán bevándorlóktól?

Mert saját magát látja benne, fiatalabb kiadásban. A nyugati társadalom számára az iszlám egy tükör, és benne az ötszáz évvel ezelőtti önmagát látja.

Azt meg ismeri jól, és bűntudata is van.

Azt az önmagát, amikor a vallás nevében kínzott halálra embereket, amikor a nőknek kuss volt, amikor a nem fehér embernek kuss volt. (Mindennek persze még nincs ötszáz éve. Ez inkább jelképes időtáv. Az iszlám 622-ben kezdte saját időszámítását, vagyis kb. fél évezrede a keresztény kultúra volt nagyjából annyi idős, mint a muzulmán világ most.)

Régi közhely, hogy a történelem ismétli önmagát. Most azonban nem erről van szó.

Amikor a felfedezések korától kezdve ez a hihetetlenül civilizált és kulturált európai ember meghódította és leigázta a Föld addig ismeretlen részeit. A földre és a benne rejlő kincsekre hajtott, vagyis a cél a haszonszerzés és ezáltal a jobb élet volt, de esze ágában nem volt úgy élni, mint az indiánok. (Inkább kiirtotta a legtöbbjét.)

A tömegek, akik ma a Közel-Keletről és Afrikából Európába igyekeznek, jobb életre vágynak, de eszük ágában sincs újra felépíteni az egész rendszert. Simán élvezni szeretnék azt.

Nem, nem tudom a megoldást én sem. De abban biztos vagyok, hogy az úgymond „rendteremtést“ nem Európában, és nem nekünk kell elkezdeni.

Illocska, 2016. február 21. (MTI) – A magyar-horvát határzár elemeként a Magyarbólyt és Pélmonostort összekötő vasúti vonal lezárását szolgáló, acélkeretre szerelt pengésdróttal ellátott, először 2015 szeptemberében odahelyezett tehervagon Illocska közelében 2016. február 20-án. Pintér Sándor belügyminiszter a Magyar Közlönyben megjelent rendeletével 30 nappal meghosszabbította a határzárat három vasúti határátkelőhelyen, a horvát-magyar határon. MTI Fotó: Sóki Tamás

Sacha Batthyany újságíró, 1973-ban született. Zürichben és Madridban hallgatott szociológiát. Jelenleg a Süddeutsche Zeitung amerikai tudósítója, Washingtonban él. Könyve, az Und was hat das mit mir zu tun? 2016. február 18-án jelent meg a Kiepenheuer & Witsch gondozásában (egyelőre csak németül elérhető). FRISSÍTÉS: De, van már magyarul is; az És nekem mi közöm ehhez? című könyvet 2016. szeptember 19-én, 18 órától mutatják be a Katona Sufnijában. A bemutatón a szerző is jelen lesz.

Sacha Batthyany nagy-nagynénje az a Thyssen-Batthyány Margit grófnő volt, akinek neve összekapcsolódott a második világháború végének egyik legszörnyűbb náci bűntettével.

1945. március 24-én a grófnő estélyt adott Rohoncon. A vendégek éjfél körül elhagyták a kastélyt, és lemészároltak 180 zsidó kényszermunkást. Hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, máig tisztázatlan. 

Milyen befolyással vannak ránk a hét évtizeddel ezelőtti események? Sacha Batthyany keresni kezdte a válaszokat. 

Utazása a régi Magyarországra, a háború utáni Ausztriába, a mai Svájcba, a szibériai gulágra, egy pipázó pszichoanalitikus kanapéjára és egy Auschwitz-túlélő Buenos Aires-i nappalijáig vezetett. Mindeközben felfedezett egy titkot, amely megváltoztatta nézőpontját családját illetően – és saját magát is.

Sacha Batthyany könyve szokatlan családtörténet, generációs pszichogramm, és panorámakép arról a Közép-Európáról, amely valójában nem tűnt el... 

A könyv a kiadó oldalán: 

Sacha Batthyany: Und was hat das mit mir zu tun? Ein Verbrechen im März 1945. Die Geschichte meiner Familie / 

Kapcsolódó bejegyzés: 

A rohonci Kreuzstadl / Keresztpajta Emlékhely

A portugál főváros úgy határozza meg magát, mint „a tolerancia városa”. Lisszabon volt az első európai főváros, ahova afrikai rabszolgákat hurcoltak, és ugyanennek a városnak a központi terén gyilkoltak meg több ezer zsidót az inkvizíció idején. Ugyanakkor az újabb időkben minden kultúrát és etnikumot szívesen fogad be. 

A São Domingos téren, közvetlenül a központi Rossio mögött afrikaiak és más bevádorlók gyűlnek össze, ott, ahol a falon számos nyelven olvasható a „Lisszabon, a tolerancia városa” felirat, és ahol a téren áll az inkvizíció rémtetteire emlékeztető emlékmű. 

Az emlékművet 500 évvel a mészárlások után állították, és a következő olvasható rajta: „Azon zsidók ezreinek emlékére, akik az intoleranciának és a vallási fanatizmusnak váltak áldozatává, lemészárolva ezen a téren 1506. április 19-étől kezdve.” 

Az afrikaiak körében hagyományosan népszerű találkozási pont ez a tér, aminek az az oka, hogy az itt álló templomnak volt egy fekete papja, emiatt az egykori portugál gyarmatokról érkezők számára vonzóvá vált a hely. 

Annak, hogy Lisszabon a tolerancia városaként definiálja önmagát, megvan az alapja. Mindig is biztonságos hely volt a menekültek számára (különösen a II. világháború alatt), és a többi európai államnál korábban törölte el a rabszolgaság intézményét. Az 1970-es évek végétől kezdve nagy számban érkeznek migránsok, a legtöbben Afrikából, újabban Brazíliából és Kelet-Európából is. 

Egy 2008-as adat szerint Portugáliában 443 ezer külföldi állampolgár élt (az országnak amúgy 10,6 millió lakosa van), többségük más portugál nyelvű országból érkezett, főleg katolikus vallásúak, így hasonló kulturális háttérrel rendelkeznek. 

A külföldiek több, mint fele Lisszabonban él. Lisszabonnak ma kb. 550 ezer lakosa van, negyven éve pedig több, mint 800 ezer volt – a népességcsökkenés oka a szuburbanizáció, a város közel egyharmada költözött „ki”. Bár van bizonyos szegregáció, és a külvárosokban érezhetőek társadalmi feszültségek, Lisszabon sokkal békésebb és toleránsabb, mint a többi európai főváros, és az is szeretne maradni. 

Ez a különleges hely Coimbrától, a híres portugál egyetemi várostól kb. 100 km-re keletre található, a Serra da Estrelában (Csillag-hegység).

A tóban található „luk” az 1955-ben kiépített helyi vízerőműrendszer része, és hogy hogyan fest az egész környék, azt ez a légifelvétel mutatja a legjobban: 

A hat lépés távolság elmélet szerint a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy ismeretségi láncon keresztül, melyben a két végpont között maximálisan öt elem van. Az elmélet Karinthy Frigyes 1929-es Láncszemek című novellájában bukkan fel először, világszerte ismertté John Guare tette 1990-ben, a Six Degrees of Separation című darabjával. 

Karinthy úgy gondolta, hogy a láncban a növekedésével párhuzamosan az ismerősök száma exponenciálisan növekszik, így elegendő néhány kapcsolat, hogy az ismerősök köre kiadja az egész emberiséget. Az elméletet egy Milgram nevű pszichológus kísérleti úton bizonyított a 60-as években.

A Facebook ma nem csak a "barátság napját" dobta be a köztudatba (a fb 12 évvel ezelőtt ezen a napon indult), de a hivatalos blogon közzétették ezt az írást, ami szerint közelebb kerültek egymáshoz az emberek.

Legalábbis abban az értelemben, hogy (a facebook-felhasználók szűk, 1,6 milliárdos körében) ma már olyan sűrű a kapcsolati háló, hogy nem 6, hanem átlagosan csak 3,57 lépésre vagyunk egymástól. 

Ez azt jelenti, hogy ha véletlenszerűen kiválasztasz egy embert a Földön, akkor jó eséllyel ismersz valakit, aki ismer valakit, aki ismeri a kiválasztott személyt (így 3 lépés), vagy annak egy ismerősét (így 4). Na, üzenjünk valamit Obamának vagy Putyinnak?

79. augusztus 24-én a Vezúv kráterét évezredekig elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel dobódott ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa.

Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompejit 7–8 méter vastag hamuréteg fedte be, s a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el. – Wikipedia

A Zero One Animation által készített videó aktualitását az adja, hogy egy kolléga pár napja osztotta meg facebookon nyáron Szegeden nagyszabású Pompeji-kiállítás nyílik.

I. Músza mansza (vagyis „királyok királya” a Mali Birodalomban) korának leggazdagabb embere volt. 

1334-ben elzarándokolt Mekkába. Az utazás több, mint egy éven át tartott, és Egyiptomban még századokkal később is beszéltek róla. 

Músza ugyanis három hónapot töltött az országban, s ez idő alatt úgy szórta a pénzt (ennek eleinte örültek az egyiptomiak), hogy konkrétan inflációt okozott. Mire negyedével esett az arany ára, az egyiptomiak már nem örültek annyira. 

Aztán mikor Músza mansza hazafelé indult, kölcsön kellett kérnie. 

Igaz, később minden 300 dénár helyett 700-at fizetett vissza.