Stekovics Gáspár fotókiállítása a szigligeti Alkotóházban – megnyílt!

Az augusztus végéig látható portréképeken (véletlenszerű kiemelések következnek) Törőcsik Mari, Konrád György, Kukorelly Endre, Vértesi Péter, drMáriás, Jónás Tamás...

Bojár Iván András megnyitója:

"Ezerkilencszáthatvanhétben a Corvinánál jelent meg a Tihany című fényképes album, Gyökér László fotóival és Passuth László szövegével, amely amellett, hogy bemutatta a Balaton északi partja félszigetének totálokban és makrókban megfogható láttatásra érdemes részleteit, elvezetett bennünket néhány kertbe, udvarra is. Borsos Miklós, Illyés Gyula, Németh Lászó és Passuth László portáira. Mindannyian a harcokban megfáradt, tűnődő Marcus Aurelius, a napsütötte pannon halmokon tábort verő hadvezér-filozófus antik-humanista értelmiségi típusának kései alakjai. Több, mint negyven év, egy emberöltő telt el azóta, hogy e még létező típus, az őrlődő alkotó, a világ gondját vállára emelő, az esendő, a szikár szorgalommal, vagy ironikus önvédelemmel örömteli életet kereső értelmiségi és művész fajta-ember képi reprezentációja itt, a Kárpátmedence horizonttalan teknőjében az ismert fekete-fehér képeken merevedett meg.

Most 2011-et írunk és Stekovics Gáspár kiállítását köszöntjük. A falakon őrlődve teremtő, kontemplált, aszketikus és konok, életakarásba menekülő és spleenes művészek, írók, színészek portréi sorakoznak vibráló ritmusban, egymásnak feleselve. Egy társaság. Egy szellemi brancs. Legalábbis egy kor.

Nem tudni még, hogy e világ szellemi fényének utolsó lobbanásai egyikét álljuk-e körül. S nem csupán azért, mert merő bizonytalanság, hogy vajon 365 nap múltán ugyanitt kik állnak, állhatnak majd e vaskos és hűs falak tövén. Ha mások jönnek is, e fordulat pusztán egy sokkal nagyobb, sokkal alapvetőbb fordulat tünete lesz. Mi a megszokott szeretett módon, jó szemmel elkapott pillanatok arcait, az évtizedek, rendszeromlások és feltápászkodni vágyások óta változatlan reprezentációs készlettel megmutatkozó releváns társadalmi csoport jeleseit szemléljük most. De ez is változik. Minden pásszé – hogy finoman fogalmazzak. Mintha a különös-különös éjszaka volt nyugtalansága vetne saját fényt a képekre, tenné máris múlttá a jelent megmutatni vágyó képeket.

Zárójel: persze, ez a fotó mágiája. Megragadni, kimerevíteni a megismételhetetlen pillanatot, miáltal valami, a szeretkezésből végül kihúnyó erő szomorúságához hasonló rezingnált üresség marad csak. Lenézünk csupasz tenyerünre. Valami volt benne. Valami nincs. S, ha jó a kép, ezt az idő és minőségszinteken való átbukkolást akár többször is újra eljátszhatjuk magunknak. Volt – nincs. Mondom, ez a fotó mágiája. Épp azzal szembesít, ami elől elbújni komplett életstratégiákat állítunk, ugyanakkor a legjobban foglalkoztat is, a hogyan megy el minden, ami fontos nekem, vagyis én magam - e mások képei által is akár, hiszen e mások élnek valahol bennem, belőlük vagyok a jelenkori én. Én, a még itt levő. Én a máris a következő időállapotba átforduló, majd ott elvesző, megsemmisülő szegény-szegény önmagam. Zárójel bezár.

Borsos-Illyés-Németh-Passu​th már el. Már passzé. Mi még itt. De mi is (no nézd csak, milyen eleven örömmel mosolyog tavalyról Petrovics Emil!?) előbb-utóbb, hogy úgy mondjam, szóval el… Stekovics Gáspár olyan nekem, mint az egyiptomi sírtáblák könnyű ecsettel dolgozó portréfestői, kiknek munkáiról ma is eleven tekintetű férfiak, nők, jövőt ígérő gyerekszemek figyelnek római múzeumok vitrinjei mögül. Könnyű átélni ezt itt Tihany és Szigliget között, hol a szántásból manapság is olykor római faragványokat, tárgyakat forgat ki az ekevas. Ezer hat-hétszáz éve, a jó Marcus Aurelius itteni kirándulásai idején ugyanígy szorongtak a ki tudja honnan, talán az akkori Szíria vidékéről ideszármazott obsitos tisztek, Badacsony, Révfülöp, Kékkút villanegyedeinek módos gazdái. És szorongunk mi is, legalább is én, bár pillanatnyi szorongásom tárgya nem elsősorban az elmenésé, hanem a maradásé. A hogyan maradunk kérdése foglalkoztat, ha ezt a köröttem, Stekovics kitűnő képein átsütő izgalommal jelenlévő kép-embereket figyelem. Egy kor, egy szellemi brancs, egy társaság arcai, akik, mint a hozzájuk hű képi megjelenítésmód oly leleplezően mutatja, talán inkább csak a múlt arcai már, s nem a kényszerű ittmaradás ígéretes figurái. 

Szobrok ők, és szobrok vagyunk máris mindannyian. Persze különböző méretű és elhelyezkedésű, majdan becsben őrzött és temetői szemétárkokban elsüllyedő cselekvésképtelen alakok. Kinek a főtér, kinek a vasút mögötti kis húgyszagú poros liget jut, de máris patinával bevont rigid ércbabák, akik dacolnak, de voltaképp minek is a múló idővel. Pedig maradunk itten. Csakhogy azzal a Marcustól Németh Lászlóig halmozott készlettel hirtelen nem fogunk majd semmit kezdeni, ha már a küszöbünkig ér a baj. Nem a fül, fülecske, vagy fülkeforradalom lagymatag porhuzata, hanem a többi, ami ezt az utóbbit is kitermelte már. A sokkal alapvetőbb, sokkal megrázóbb, minden egészt eltörő mozgalom. A föld megrendülése.

Mi itt. Tegnap Írországban, holnap Olaszországban és Amerikában mordul a föld. Lomha diófaágba féltérdre bukva kapaszkodunk, mialatt a talaj csúszik, egyre csak csúszik el alólunk, - ki tudja meddig, hová? Ebben a csúszásban a legkevesebb, hogy mi elmegyünk: diólomb elenged, földrerogy, mehet. De a falakon látható, empátiával megragadott tekintetek is mennek majd szépen. Valami lesz. Valami készül. Valamin át kell majd mennünk mindannyiunknak, és nincs recept, hogy ezt ki miként oldhatja meg. Nyersolajjal tölti fel a pincét. Kalasnyikovot vásárol magának. Aranyláncokkal tömi a sublót fiókját, hiszen 43-45 között is ez mentette meg a családot. Üzleti lehetőségeket kutat Kantonban vagy Brazíliában. Pártra száll, hiszen… ezt nem is kell mondani.

De várjunk csak egy percre! Nem szeretnék teljesen erre a búsongó modorra teljesen rápörögni még. Nézzük onnan, hogy ez a mai tényleg az utolsó ilyen alkalom. Csak játszásiból. Mi van azután? Talán nem csak a teliholdas szélvihartól zavaros éjszaka mondatja mindezt velem Stekovics arcképei felett. Ilyen tektonikus elmozdulás nem sokszor adódik alkotó ember életében. Micsoda kihívás! Micsoda feladat szembeszegülni azzal, hogy egyelőre talán nem mi, csak bennünk hal meg egy világ. Erőt kell vennünk! Kapaszkodjunk újra Szigliget üde diófaágainak egyikébe. Húzódzkodjunk talpra még!

Könnyű annak, aki antik korsótöredékkel, vagy Nicolaus Cusanus és a neoplatonizmus kapcsolatával foglalkozik. Megcsúszó világunk viszonya ezekhez talán nem változik. De mi, a többség, s ebbe a jelen időben alkotók zöme is tartozik, együtt sodródunk, csapódunk, hányódunk a korral egy ismeretlen sosemvolt minőségű élet és világ felé. A Stekovics lencséjén kimerevedő képek távolodása szédítő, máris minden pillanatnyi valóság: a messzeség. Tanúhegyek állnak bennünket körül, ötmillióéves időléptéket kényszerítenek lobbanásnyi időbe sűrűlő gondjainkra. Lesz megoldás. Juszt is lesz sikeres áttörés ezen a közeli bogáncsokkal, kórókkal fölvert sziklaszűkületen. Csak egymásra számíthatunk. Csak magunkra. A brancsra, társaságra. Stekovics arcaira. Marcus Aureliusra. S főleg magunkra. Magunkra. Magunkra..." 

(Szigliget, 2011. július 15.)


objektív - steko szigligeten


Stekovics Gáspár fotókiállítása a szigligeti Alkotóházban – megnyílt!

Az augusztus végéig látható portréképeken (véletlenszerű kiemelések következnek) Törőcsik Mari, Konrád György, Kukorelly Endre, Vértesi Péter, drMáriás, Jónás Tamás...

Bojár Iván András megnyitója:

"Ezerkilencszáthatvanhétben a Corvinánál jelent meg a Tihany című fényképes album, Gyökér László fotóival és Passuth László szövegével, amely amellett, hogy bemutatta a Balaton északi partja félszigetének totálokban és makrókban megfogható láttatásra érdemes részleteit, elvezetett bennünket néhány kertbe, udvarra is. Borsos Miklós, Illyés Gyula, Németh Lászó és Passuth László portáira. Mindannyian a harcokban megfáradt, tűnődő Marcus Aurelius, a napsütötte pannon halmokon tábort verő hadvezér-filozófus antik-humanista értelmiségi típusának kései alakjai. Több, mint negyven év, egy emberöltő telt el azóta, hogy e még létező típus, az őrlődő alkotó, a világ gondját vállára emelő, az esendő, a szikár szorgalommal, vagy ironikus önvédelemmel örömteli életet kereső értelmiségi és művész fajta-ember képi reprezentációja itt, a Kárpátmedence horizonttalan teknőjében az ismert fekete-fehér képeken merevedett meg.

Most 2011-et írunk és Stekovics Gáspár kiállítását köszöntjük. A falakon őrlődve teremtő, kontemplált, aszketikus és konok, életakarásba menekülő és spleenes művészek, írók, színészek portréi sorakoznak vibráló ritmusban, egymásnak feleselve. Egy társaság. Egy szellemi brancs. Legalábbis egy kor.

Nem tudni még, hogy e világ szellemi fényének utolsó lobbanásai egyikét álljuk-e körül. S nem csupán azért, mert merő bizonytalanság, hogy vajon 365 nap múltán ugyanitt kik állnak, állhatnak majd e vaskos és hűs falak tövén. Ha mások jönnek is, e fordulat pusztán egy sokkal nagyobb, sokkal alapvetőbb fordulat tünete lesz. Mi a megszokott szeretett módon, jó szemmel elkapott pillanatok arcait, az évtizedek, rendszeromlások és feltápászkodni vágyások óta változatlan reprezentációs készlettel megmutatkozó releváns társadalmi csoport jeleseit szemléljük most. De ez is változik. Minden pásszé – hogy finoman fogalmazzak. Mintha a különös-különös éjszaka volt nyugtalansága vetne saját fényt a képekre, tenné máris múlttá a jelent megmutatni vágyó képeket.

Zárójel: persze, ez a fotó mágiája. Megragadni, kimerevíteni a megismételhetetlen pillanatot, miáltal valami, a szeretkezésből végül kihúnyó erő szomorúságához hasonló rezingnált üresség marad csak. Lenézünk csupasz tenyerünre. Valami volt benne. Valami nincs. S, ha jó a kép, ezt az idő és minőségszinteken való átbukkolást akár többször is újra eljátszhatjuk magunknak. Volt – nincs. Mondom, ez a fotó mágiája. Épp azzal szembesít, ami elől elbújni komplett életstratégiákat állítunk, ugyanakkor a legjobban foglalkoztat is, a hogyan megy el minden, ami fontos nekem, vagyis én magam - e mások képei által is akár, hiszen e mások élnek valahol bennem, belőlük vagyok a jelenkori én. Én, a még itt levő. Én a máris a következő időállapotba átforduló, majd ott elvesző, megsemmisülő szegény-szegény önmagam. Zárójel bezár.

Borsos-Illyés-Németh-Passu​th már el. Már passzé. Mi még itt. De mi is (no nézd csak, milyen eleven örömmel mosolyog tavalyról Petrovics Emil!?) előbb-utóbb, hogy úgy mondjam, szóval el… Stekovics Gáspár olyan nekem, mint az egyiptomi sírtáblák könnyű ecsettel dolgozó portréfestői, kiknek munkáiról ma is eleven tekintetű férfiak, nők, jövőt ígérő gyerekszemek figyelnek római múzeumok vitrinjei mögül. Könnyű átélni ezt itt Tihany és Szigliget között, hol a szántásból manapság is olykor római faragványokat, tárgyakat forgat ki az ekevas. Ezer hat-hétszáz éve, a jó Marcus Aurelius itteni kirándulásai idején ugyanígy szorongtak a ki tudja honnan, talán az akkori Szíria vidékéről ideszármazott obsitos tisztek, Badacsony, Révfülöp, Kékkút villanegyedeinek módos gazdái. És szorongunk mi is, legalább is én, bár pillanatnyi szorongásom tárgya nem elsősorban az elmenésé, hanem a maradásé. A hogyan maradunk kérdése foglalkoztat, ha ezt a köröttem, Stekovics kitűnő képein átsütő izgalommal jelenlévő kép-embereket figyelem. Egy kor, egy szellemi brancs, egy társaság arcai, akik, mint a hozzájuk hű képi megjelenítésmód oly leleplezően mutatja, talán inkább csak a múlt arcai már, s nem a kényszerű ittmaradás ígéretes figurái. 

Szobrok ők, és szobrok vagyunk máris mindannyian. Persze különböző méretű és elhelyezkedésű, majdan becsben őrzött és temetői szemétárkokban elsüllyedő cselekvésképtelen alakok. Kinek a főtér, kinek a vasút mögötti kis húgyszagú poros liget jut, de máris patinával bevont rigid ércbabák, akik dacolnak, de voltaképp minek is a múló idővel. Pedig maradunk itten. Csakhogy azzal a Marcustól Németh Lászlóig halmozott készlettel hirtelen nem fogunk majd semmit kezdeni, ha már a küszöbünkig ér a baj. Nem a fül, fülecske, vagy fülkeforradalom lagymatag porhuzata, hanem a többi, ami ezt az utóbbit is kitermelte már. A sokkal alapvetőbb, sokkal megrázóbb, minden egészt eltörő mozgalom. A föld megrendülése.

Mi itt. Tegnap Írországban, holnap Olaszországban és Amerikában mordul a föld. Lomha diófaágba féltérdre bukva kapaszkodunk, mialatt a talaj csúszik, egyre csak csúszik el alólunk, - ki tudja meddig, hová? Ebben a csúszásban a legkevesebb, hogy mi elmegyünk: diólomb elenged, földrerogy, mehet. De a falakon látható, empátiával megragadott tekintetek is mennek majd szépen. Valami lesz. Valami készül. Valamin át kell majd mennünk mindannyiunknak, és nincs recept, hogy ezt ki miként oldhatja meg. Nyersolajjal tölti fel a pincét. Kalasnyikovot vásárol magának. Aranyláncokkal tömi a sublót fiókját, hiszen 43-45 között is ez mentette meg a családot. Üzleti lehetőségeket kutat Kantonban vagy Brazíliában. Pártra száll, hiszen… ezt nem is kell mondani.

De várjunk csak egy percre! Nem szeretnék teljesen erre a búsongó modorra teljesen rápörögni még. Nézzük onnan, hogy ez a mai tényleg az utolsó ilyen alkalom. Csak játszásiból. Mi van azután? Talán nem csak a teliholdas szélvihartól zavaros éjszaka mondatja mindezt velem Stekovics arcképei felett. Ilyen tektonikus elmozdulás nem sokszor adódik alkotó ember életében. Micsoda kihívás! Micsoda feladat szembeszegülni azzal, hogy egyelőre talán nem mi, csak bennünk hal meg egy világ. Erőt kell vennünk! Kapaszkodjunk újra Szigliget üde diófaágainak egyikébe. Húzódzkodjunk talpra még!

Könnyű annak, aki antik korsótöredékkel, vagy Nicolaus Cusanus és a neoplatonizmus kapcsolatával foglalkozik. Megcsúszó világunk viszonya ezekhez talán nem változik. De mi, a többség, s ebbe a jelen időben alkotók zöme is tartozik, együtt sodródunk, csapódunk, hányódunk a korral egy ismeretlen sosemvolt minőségű élet és világ felé. A Stekovics lencséjén kimerevedő képek távolodása szédítő, máris minden pillanatnyi valóság: a messzeség. Tanúhegyek állnak bennünket körül, ötmillióéves időléptéket kényszerítenek lobbanásnyi időbe sűrűlő gondjainkra. Lesz megoldás. Juszt is lesz sikeres áttörés ezen a közeli bogáncsokkal, kórókkal fölvert sziklaszűkületen. Csak egymásra számíthatunk. Csak magunkra. A brancsra, társaságra. Stekovics arcaira. Marcus Aureliusra. S főleg magunkra. Magunkra. Magunkra..." 

(Szigliget, 2011. július 15.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése