Anni és Manu régóta utazgattak együtt. Bejárták már a fél világot, buszon, vonaton, hajón, stoppal, gyalog...

Legutóbb a vonídiai határon a szokottnál alaposabb ellenőrzésen estek át. A határőrök mindkettejük hátizsákját kipakoltatták, szétszedették velük a fényképezőgépet, a videokamerát. Aztán 200 dollár leperkálása után mosolyogva engedték útjára a párost.

A vonaton alig volt utas, Anni és Manu végre saját kupéban foglalhatott helyet. Táskából vacsoráztak (még a szomszédos Grolbinában vettek előrecsomagolt szendvicseket), majd, a hosszú út során már kissé kifogyva a szavakból, csak bámultak kifelé azt ablakon.

Este 7 is elmúlt már, és míg Grolbinában ilyenkorra rég besötétedett az év ezen szakában, Vonídia szinte fényárban úszott. Pedig nem valami csillogó metropoliszon haladtak keresztül, épp ellenkezőleg: a táj szinte világvégi módon kihaltnak mutatta magát. Leszámítva a ragyogást. Sőt, minél beljebb haladtak a Nagy-Voníd-hegységbe, a fény annál jobban erősödött. Embernek, állatnak nyoma sem volt.

- Honnan jön? - kérdezte Anni.

- A fény? Nem tudom. Talán valamilyen bányavidéken járunk. Ki tudja, mi van alattunk.

- Igazad lehet – felelte a nő. Fáradt volt.

Ugyan külön kupéhoz jutottak, a kényelem mégsem volt teljes, nem voltak kialakítva lehajtható fekvőhelyek. Anni eldőlt az ülésen, és aludni próbált. Talán fél óráig hallgatta még a monoton zakatolást, majd elnyomta az álom. Kisvártatva Manu kiáltására ébredt:

- Ezt nézd!

Anni kitörölte az álmot a szeméből, aztán arcát a vonatablakra tapasztotta. Odakinn tágas legelő látszott, az égbolt itt már fekete volt, de a földből ugyanolyan ragyogás áradt, mint korábban. A sínektől nem messze tucatnyi kétfejű borjú legelészett békésen.

- Úristen – mondta Anni. - Milyen messze vagyunk még a tengertől?

- Úgy négy-öt óra lehet még addig az út – felelte Manu.

- Ha nem haragszol, én inkább visszaalszom. Nem akarom tudni, mi ez.

- Hm... - gondolkozott el a férfi, és behúzta a koszos függönyt az ablakon.

Mielőtt barátnője példáját követve maga is álomba merült volna, résnyire mégis visszahúzta, és készített néhány felvételt. Meglehetősen bizonytalan volt: a fényviszonyok miatt nem tudta eldönteni, hogy állítsa be a gépet. Végül egyszerűen automatára tette, és kattintott párat.

Anni és Manu a nondzsaterrai kikötőben ébredt. Mindenkit leszállítottak a vonatról, mielőtt az ráállt volna az óriási kompra. Az utasokat addig nem engedték fel, amíg át nem estek az újabb határellenőrzésen.

- Milyen felesleges ez most, hiszen meg sem álltunk egész Vonídiában – jegyezte meg Manu a vámtisztnek. Az megértően bólintott mindkét fejével.

(Rózsa Melinda, 2011)
fikció vasút

Utazás Vonídián át (fikció)

Anni és Manu régóta utazgattak együtt. Bejárták már a fél világot, buszon, vonaton, hajón, stoppal, gyalog...

Legutóbb a vonídiai határon a szokottnál alaposabb ellenőrzésen estek át. A határőrök mindkettejük hátizsákját kipakoltatták, szétszedették velük a fényképezőgépet, a videokamerát. Aztán 200 dollár leperkálása után mosolyogva engedték útjára a párost.

A vonaton alig volt utas, Anni és Manu végre saját kupéban foglalhatott helyet. Táskából vacsoráztak (még a szomszédos Grolbinában vettek előrecsomagolt szendvicseket), majd, a hosszú út során már kissé kifogyva a szavakból, csak bámultak kifelé azt ablakon.

Este 7 is elmúlt már, és míg Grolbinában ilyenkorra rég besötétedett az év ezen szakában, Vonídia szinte fényárban úszott. Pedig nem valami csillogó metropoliszon haladtak keresztül, épp ellenkezőleg: a táj szinte világvégi módon kihaltnak mutatta magát. Leszámítva a ragyogást. Sőt, minél beljebb haladtak a Nagy-Voníd-hegységbe, a fény annál jobban erősödött. Embernek, állatnak nyoma sem volt.

- Honnan jön? - kérdezte Anni.

- A fény? Nem tudom. Talán valamilyen bányavidéken járunk. Ki tudja, mi van alattunk.

- Igazad lehet – felelte a nő. Fáradt volt.

Ugyan külön kupéhoz jutottak, a kényelem mégsem volt teljes, nem voltak kialakítva lehajtható fekvőhelyek. Anni eldőlt az ülésen, és aludni próbált. Talán fél óráig hallgatta még a monoton zakatolást, majd elnyomta az álom. Kisvártatva Manu kiáltására ébredt:

- Ezt nézd!

Anni kitörölte az álmot a szeméből, aztán arcát a vonatablakra tapasztotta. Odakinn tágas legelő látszott, az égbolt itt már fekete volt, de a földből ugyanolyan ragyogás áradt, mint korábban. A sínektől nem messze tucatnyi kétfejű borjú legelészett békésen.

- Úristen – mondta Anni. - Milyen messze vagyunk még a tengertől?

- Úgy négy-öt óra lehet még addig az út – felelte Manu.

- Ha nem haragszol, én inkább visszaalszom. Nem akarom tudni, mi ez.

- Hm... - gondolkozott el a férfi, és behúzta a koszos függönyt az ablakon.

Mielőtt barátnője példáját követve maga is álomba merült volna, résnyire mégis visszahúzta, és készített néhány felvételt. Meglehetősen bizonytalan volt: a fényviszonyok miatt nem tudta eldönteni, hogy állítsa be a gépet. Végül egyszerűen automatára tette, és kattintott párat.

Anni és Manu a nondzsaterrai kikötőben ébredt. Mindenkit leszállítottak a vonatról, mielőtt az ráállt volna az óriási kompra. Az utasokat addig nem engedték fel, amíg át nem estek az újabb határellenőrzésen.

- Milyen felesleges ez most, hiszen meg sem álltunk egész Vonídiában – jegyezte meg Manu a vámtisztnek. Az megértően bólintott mindkét fejével.

(Rózsa Melinda, 2011)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)