Az időgép olyan, elméletben létező szerkezet, melynek segítségével a múltba vagy a jövőbe repíthetjük fizikai testünket. A Ludwig Múzeum új kiállítása azonban nem az időutazás tudományos-fantasztikus lehetőségével foglalkozik, hanem az idő és a művészet viszonyát vizsgálja, és magukat a műveket tekinti egyfajta időgépeknek. A mintegy 800 darabos gyűjteményből most olyan műveket válogattak, amelyek a személyes, a művészi és a történelmi idő különböző aspektusait tárják a néző elé, a kurátor (Szipőcs Krisztina) személyes nézőpontjából.
Az Időgép című kiállítás a világjárvány rövid szünetében, rendkívüli körülmények között jött létre, így nem hagyhatta figyelmen kívül az elmúlt időszak tanulságait sem. A COVID-19 sok mindent radikálisan átértékelt, más fénytörésbe kerültek a társadalmi, politikai, gazdasági problémák, és a művészet is.
3… 2… 1…
Az első gondolat az elbizonytalanodásé. Hogy ez túl sok, ennyi mindent felfogni, befogadni. (Ilyenkor örül az ember, hogy 2023. január 1-jéig látogatható a kiállítás. Majd időnként visszatérünk.) Ráadásul a legnagyobb terembe kiválasztott, nagyszabású és absztrakt alkotások inkább a „hogy kerültem ide, és egyáltalán, miért” érzést erősítik.
A következő térben már tisztul a kép, mindjárt Bak Imre 1991-es Kitörésével, meg Jovánovics György gipsz munkájával és a hármas sort lezáró Nádler István-képpel – és ez volt a bevezető ahhoz a teremhez, ahol Király Tamás 1987-88-as kollekciójának darabjai mozdulatlanul is üvöltik a nyolcvanas évek vasfüggönyön inneni világával összeegyeztethetetlenül öntörvényű alkotó elemi szabadságát.
Lenin vagy nem Lenin
Ciprian Mureșan kolozsvári művész 2009-ben készült képén ledöntött Lenin-szobor, alászorult, menekülni próbáló, kapálózó emberekkel. Lenin kezét az ég felé emeli. Még most is.
Antoni Muntadas (sz. Barcelona, 1942) más korosztály, más világba született. Kívülről szemlél. Médiahelyszínek, médiaemlékművek Budapest 1998 az itt bemutatott, képpárokból álló fotósorozatának címe, amely emblematikus budapesti helyszíneket mutat be úgy, hogy a fekete-fehér archív felvételek mellé kilencvenes évekbeli fotográfiákat társított a művész. Lenin helyett a hűlt helye mutat jól. A Lánchíd budai hídfőjénél a körforgalomba applikált vörös csillag helyett virág alakú virágültetés, tank helyett köznapi kis VW jön szembe. A falnál álló, feltartott kezű, rémült arcú fiatal katonák helyén már csak a fal.
Az albán Endre Dani fotósorozata lepukkant házakkal a kapuban álló emberrel, aki mindenhova túl magas. Feje a plafont veri: kilóg a világából.
Jól eltalált keserédes párhuzam: Lakner László Gyapotszedők Kazahsztánban mellett Gérard Gasiorowskioroszki „Íme, én, akinek óriási nehézséget okoz, hogy lépést tartson a dolgokkal (Michelle Leivis) – az idézet maga a kép címe. A szocializmust építők boldog arca, hát, persze.
A folytatásban Robert Rauschenberg, Jasper Johns, David Hockney
– hogy jussunk el az igazi nagyágyúkig.
Picasso A muskétás (1967), illetve Muskétás karddal (1972) című képeit elegáns poénként követi Robert Combas Guernica csirkemáj című festménye.
Ha már poén: hogy Tót Endre mit vésett a két szemközt elhelyezett kőtáblára, azt most nem árulom el… Lelövése pont olyan bűn lenne, mint nem említeni Roy Lichtensteint, Birkás Ákost, Nancy Graves-t, Mauer Dórát vagy azt az Arnulf Rainert, akinek halotti maszkos sorozata most kiválóan érzi magát Sigmar Polke cím nélküli, halálfejes-halálmadaras műve mellett.
Az időutazás tart: Erdélyi Miklós Hadititok c. installációja („lehetetlen”, „menthetetlen”, „kijavítható”, „szent”) néz szemközt Drozdik Orshi 1984-ben készített A végtelen disztópia: Black mirror I-II-jével. Hm, hát hol volt akkor még a Netflix, meg az azonos című sorozat? 1984, az volt.
És el is érkeztünk a kulcsmondathoz, ami a kijevi David Csicskan 2019-es ceruza és aquarell képének a címe:
„Történt, ami történt, de nem az, amit akartam”.
A kép bal oldalán tüntetők és táblákkal, szlogenekkel. És a jobb oldalon is, de… Szóval, lehet, lehetne, vagy lehetett volna máshogy is. Nem kívánt rész törlendő.
Omara, azaz Oláh Mara egész élete válik nyitott könyvvé a bús-kék olajfestmény-sorozaton. Itt már szó sincs időutazásról. Hiába kezdődik az ötvenes években, ez nem egy letűnt kor lenyomata, ez a mai magyar rögvalóság. „Mara első iskolás, de ha nem tűri, úgy jár, mint a többi cigány, intézetbe kerül.” Innen több képből álló sorozatból bontakozik ki az élettörténet.
Érzékeny témák sűrűsödtek össze a végére, tojáshéjakon csak azért nem táncolunk, mert azokat Keserü Ilona dobozba zárta. „De hisz' mi már rég táncolunk”, szólal meg Menyhárt Jenő a fejemben. No, hát addig jó, amíg mi választunk zenét.
Rózsa Melinda / Rose
Az írás rövidített, szerkesztett változata 2020. októberben jelent meg a 9 c. ferencvárosi közérzeti magazinban.
A teljes lapszám pdf-ben letölthető innét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése