A szabadtéri múzeum a dél-keleti fal
építésében részt vett több tízezer kényszermunkásnak, köztük
a rohonci keresztpajtánál egy éjszaka alatt lemészárolt 180
magyar zsidónak állít emléket.
Rohoncon 1991-ben indult el a
kezdeményezés, hogy a náci uralom rémtetteire és az 1945
márciusában történt mészárlásra emlékezzenek. 1992-ben
alakult meg a RE.F.U.G.I.U.S Egyesület. 1993-ban megvásárolták a
keresztpajtát. Két évvel később, a mészárlás
50. évfordulóján felavatták Karl Prantl emlékkövét, amely
kiegészíti az emlékhelyet. Azóta minden év márciusában
megemlékeznek a helyszínen a tömeggyilkosság áldozatairól.
Az egyesület azon fáradozik, hogy az emlékhely olyan élő mementó legyen, amely különféle rendezvényeknek (jótékonysági koncerteknek, kiállításoknak, szimpóziumoknak) is otthon ad. 2000-ben újabb telekvásárlással bővítették az emlékhely területét, majd juharfákat telepítettek. Felmerült egy múzeum ötlete, amely a dél-keleti fal építése áldozatainak állítana emléket. 2009-re összeállt a szakmai koncepció, a finanszírozás nem volt még biztosítva. Ez valósult meg mára, uniós és osztrák állami, tartományi és privát támogatással (a teljes költség 400.000 euró). A szabadtéri múzeum avatására 2012. március 25-én került sor.
Az újonnan létesített szabadtéri múzeum tablókkal, videókkal és tárgyi emlékkel dokumentálja, mi vezetett oda, hogy 1944-45-ben civilek, vendégmunkások és kényszermunkások a dél-keleti falat megépítsék. Közülük tízezrek, magyar zsidók számára mindez gyötrelmeket és halált jelentett, az építkezés során, vagy a mauthauseni koncentrációs táborba tartó halálmenetekben.
Egy túlélő szavai
„61 évvel ezelőtt, a szomszédos
településen, Schachendorfban még ástam sorstársaimmal a
futóárkokat, bunkerokat és a tankcsapdákat. Azt a csoportot,
melyben én is voltam 22 évesen, 1944. február 16-án kísérték
ki a magyar katonák, és számszerint adtak át bennünket a
Heinéteknek. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert itt kint már
névsorolvasás egyszer sem volt, csak reggel kivonulás előtt
leszámoltak bennünket, hogy a létszám megvan-e. Élelmezésünk
még az életbenmaradáshoz is kevés volt. nem a munkavégzéshez.
Szálláshelyünk istálló padlásán volt. Eleinte a halottakat
koporsóba tették, később már csak szekérre lettek felrakva, s
gödörbe lettek beleszórva. Igazi szenvedésünk március 31-én
kezdődött, amikor útnak indítottak bennünket. Lakott területeket
elkerülve, Grazon keresztül értünk Mauthausenba, s végül 1945.
május 5-én szabadultunk fel, én pl. 34 kg testsúllyal. Az út
menti árkok, ahol hajtottak bennünket, még mindig tele lehetnek az
üldözöttek csontvázaival. A pihenő után ugyanis, aki nem tudott
nyomban felállni, azt fejbelőtték. (…) Itt Schachendorfban a
lakosság részéről több részvéttel, jóindulattal találkoztam,
mint saját hazámban. Több alkalommal reggelente vittük a
szerszámokat a falu kovácsához. Az asszonyok a kerítés mögött
már vártak bennünket és odaérve 8-10 éves gyerekek szaladtak
hozzánk és kezünkben nyomtak egy szelet kenyeret vagy
vöröshagymát, majd szaladtak vissza édesanyjukhoz. Ezekre a
tettekre 61 év múltán is csak tisztelettel és hálával tudok
visszaemlékezni.”
Lengyel Lajos, 2005. március 20.
(forrás: RE.F.U.G.I.U.S.)
Részletek az üvegfalakon olvasható leírásokból (a kiállítás német, magyar és angol nyelvű)
„Magyar zsidók ezreit gyilkolták
meg 1944-45-ben, a mai Alsó-Ausztira és Burgenland, valamint
Magyarország és Szlovákia területén, az úgynevezett „dél-keleti
fal” építése és a mauthauseni halálmenetek során. Több
település, így Bratislava (Pozsony) volt Engerau városrésze,
Deutschkreutz, Deutsch Schützen, Eisenstadt, Neudörfl, Rechnitz,
Schattendorf, St. Margarethen, Bruck an der Leitha, Trautmannsdorf,
Hegyeshalomk, Balf, Fertőrákos, Hidegség-Ilonamajor, Nagycenk és
Kőszeg területén láthatjuk a meggyilkoltak emlékére állított
sírköveket és emlékműveket.
A mai napig nehéz társadalmi
egyezségre jutni az áldozatok emlékének megőrzésével,
ápolásával kapcoslatban. Félő, hogy az áldozatok és a
tetthelyek emléke lassan a múlt ködébe vész.
A RE.F.U.G.I.U.S
feladata, hogy emlékezzen és emlékeztessen a több tízezer
áldozat szenvedéseire és mindazokra, akik a gyötrelmeket nem
élték túl. A névtelen halottak hozzátartozói is itt
gyászolhatják szeretteiket.
Legyen ez mindazok számára az
eszmélés, az emlékezés helye, akik felelősséget éreznek a
múltért, jelenért és jövőért.”
„Zsidó élet Burgenlandban
Az első okleveles adatok a zsidók
jelenlétéről a mai Burgenland területén a 13. századból
származnak. A 16. század végi és 17. század eleji dokuemntumok
mindenekelőtt a Stájerországból, Karintiából és Sopronból,
valamint a más városokból elűzött zsidókat említik, akik a mai
Burgenland területén leltek menedékre. A zsidó közösségek
tartós megtelepedéséhez és gyarapodásához jócskán hozzájárult
az 1670-ben Lipót parancsára elűzött bécsi, alsó- és
felsőausztriai zsidók beköltözése.
A mai Észak- és Közép-Burgenland
területén az Esterházy család védelme alatt jött létre az ún.
„hét gyülekezet”: Köpcsény, Kóborfalva, Boldogasszony,
Kismarton, Nagymarton, Lakompak és Sopronkeresztúr.
A Batthyány család pártfogása alatt
a 18. század közepén további öt zsidó közösség alakult:
Rohonc, Németújvár, Városszalónak (Ausztriában), és a mai
Magyarország területén: Körmend, Nagykanizsa.
A 19. század közepén nyolcezer zsidó
élet ezen a területen. A törvény előtti egyenlőség
lehetőségével, a gazdasági helyzet romlásával, a szabad
lakóhely megválasztásának jogával egyre több zsidó család
vándorolt ki erről a vidékről. 1934-ben már csak körülbelül
négyezer zsidó élt Burgenlandban. Az 1939 márciusában
bekövekezett ún. Anschluss következményei a zsidók életét
Burgenlandban sokkal előbb és sokkal mélyebben érintették, mint
más tartományokban. A zsidó lakosságnak azonnal el kellett
hagynia Burgenlandot. Néhányan először Bécsbe menekültek és
onnan próbáltak külföldre jutni, másokat már eleve egyenesen
külföldre toloncoltak. Erre a sorsra jutott az egykor virágzó,
híres, 1938-ban még 170 tagot számláló rohonci egyházközség
is. Akiknek a bécsi emigráció nem sikerült, azokat 1939
októberében Lengyelországba, 1941 tavaszán és őszén a lodzi,
rigai, minski és lublini gettóba és koncentrációs táborba
deportálták és ott megölték. A burgenlandi zsidóság több mint
egyharmadát a nemzetiszocialisták ölték meg.
1945 után csak kevés túlélő tért
vissza szülőföldjére. Az egykor virágzó zsidó kultúrát ma
már csak építészeti emlékek, zsinagógák, temetők és néhány
emléktábla idézi vissza.”
„Magyar zsidók a dél-keleti fal
építésén
1944 márciusában a németek
megszállták Magyarországot. Májustól kezdődően több, mint
437.000 zsidót deportáltak, közülük 300.000-et gyilkoltak meg
Auschwitzban, mintegy 60.000 kényszermunkást hurcoltak a mai
Ausztria területére, egy részüket később a Német Birodalom
koncentrációs táboraiba szállították.
Tízezrek maradtak azonban Ausztriában
is, ahol ipari és kézműves üzemekben, a mező- és
erdőgazdaságban, vagy a dél-keleti fal építésénél dolgoztak.
Iskolákban, vendéglőkben, a legtöbbször pajtákban és
istállókban aludtak. A higiéniai körülmények és az élelmezés
katasztrofális volt, orvosi ellátást alig kaptak. Sokan meghaltak
a táborokban, vagy az őrszemélyzet gyilkolta meg őket. Mindez a
helyi lakosság szeme láttára történt.
1945 tavaszán a zsidókat ún.
halálmenetekben indították útnak Burgenlandból különböző
útvonalakon a felső-ausztriai Mauthausen és Gunskirchen
koncentrációs táborai felé. A parancsnak megfelelően az őrség
lelőtte a menekülőket, a gyengéket és a betegeket. A
gyilkosságok a civil lakosság előtt nem maradtak titokban.”
„Tetthely Kreuzstadl
A háború végének egyik legszörnyűbb
tömeggyilkossága mai osztrák területen, Rechnitzen (Rohonc)
történt.
1945. március 24-én 1000 magyar
zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a
délebbre felvő táborokba indítottak, és a dél-keleti fal
építésén is dolgoztattak. 200 beteg, munkaképtelen férfit
visszavittek a rohonci vasútálllomásra, sorsukat nem ismerjük.
Ugyanaznap este a Batthyány-kastélyban, a helyi építési
alszakasz székhelyén nemzetiszocialista „bajtársi” találkozót
tartottak. Innen kelt útra egy kb. 15 fős fegyveres csoport az ún.
keresztpajta felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték. A
március 25-ére virradó éjszakán körülbelül 180 embert
gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Kb. 20 férfi
életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék, holmijukat
teherautókra rakják fel és visszavigyék a kastélyba. A következő
estén őket is megölték.”
„A tömeggyilkosok a bíróság
előtt
A Bécsi Népbíróság 1945
októberében elkezdte feltárni a rohonci keresztpajtánál történt
tömeggyilkosságot. Összesen 18 személy ellen indítottak
eljárást.
Elmarasztaló ítéletet az alábbiak
ellen hoztak:
Ludwig Groll (Oberwart város egykori
polgármestere) bűnrészesség és hazaárulás miatt (illegális
NSDAP tagság 1938. március 13-tól) nyolc év fegyházbüntetés és
vagyonelkobzás.
Josef Muralter (a Rechnitz II. építési
alszakasz vezetője a dél-keleti fal építése során) emberiség
elleni bűntett, az emberi méltóság megsértése és hazaárulás
miatt öt év fegyházbüntetés és
vagyonelkobzás.
Eduard Nicka
(egykori oberwarti körzetvezető) három év fegyházbüntetés és
vagyonelkobzás. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában
elvetették. Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy
megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem
állítottak bíróság elé.
A két
főgyanúsított, Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető) és
Oldenburg (a Batthyányak intézője) kastélybeli tartózkodását
nem sikerült kideríteni; soha nem vonták felelősségre őket. A
Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta.
Az egykori stájer
tartományi vezetőhelyettes, Tobias Portschy, aki 1996-ban
bekövetkezett haláláig Rohoncon élt, a romák és szintik
üldözésének egyik szellemi atyja volt, és ő a feleős a helyi
népességnek az 1938-as Anschluss utáni radikalizálódásáért. A
háború után nem bizonyították személyes parancsait a
burgenlandi zsidók, romák és szintik* deportálására. 1949-ben
15 év fegyházbüntetésre ítélték, 1951-ben azonban már
kegyelmet kapott Körner szövetségi elnöktől. Szabadon bocsátása
után számos burgenlandi tartományi politikus jó kapcsolatokat
ápolt vele az 1970-es és 1980-as években.”
*Ausztriában a „Zigeuner”
(=cigány) kifejezés sértőnek számít, helyette sok éve a „Roma
und Sinti” megnevezést használják. A Keresztpajta Emlékhely
magyar feliratai németből készült fordítások.
„A tömegsír keresése
Körülbelül 180
férfit öltek meg és földeltek el valahol a kerestpajta környékén.
A tömegsírt az intenzív kutatások ellenére a mai napig nem
sikerült megtalálni. A Zsidó Hitközség számára a
tömeggyilkosság áldozatai utáni kutatás vallási kötelesség.
Az itt kegyetlenül meggyilkolt embereknek meg kell adni a vallásuk
hagyományai szerinti temetést és nyugalmat a megszentelt földben.
A zsidóság
számára a temető, mint a halottakra emlékezés helye, különösen
fontos. Az „Örökkévalóság házát” nem szabad megszüntetni,
felszámolni, mert a sír nyugalmát örökre kell biztosítania. A
holtak megszégyenítésének és az irántuk érzett tisztelet
megsértésének számít, ha egy halottat nem az előírások
betartásával temetnek el, vagy ismeretlen helyen gyilkolják meg és
földelik el.”
A szabadtéri múzeum
megvalósításával a RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület vezetőinek –
Paul Gulda, Ludwig Popper, Christine Teuschler, Eva Schwarzmayer,
Birgit Schützenhofer, Horst Horvath, Andreas Lehner, Wolfgang
Horwath, Walter Reiss, Erich Kovacs, és a korán elhunyt Wolfgang
Kubizek és Hans Anthofer – fontos célja vált valóra. Még akad
tennivaló: ki kell dolgozni egy pedagógiai koncepciót a
legkülönfélébb látogatócsoportok számára.
RE.F.U.G.I.U.S.
- Rechnitzer Flüchtlings- Und
Gedenkinitiative
A-7400 Oberwart,
Raingasse 9b, Tel. +43/3352/33940,
info@refugius.at
Beszámoló a Kreuzstadl avatásáról
az Alonon:
A lap korábbi cikkei a témában:
A Nobel-díjas Elfriede Jelinek
Rohonc címmel írt darabot a mészárlásról. Erről bővebben itt
olvashatunk:
A budapesti bemutatóról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése