A szabadtéri múzeum a dél-keleti fal építésében részt vett több tízezer kényszermunkásnak, köztük a rohonci keresztpajtánál egy éjszaka alatt lemészárolt 180 magyar zsidónak állít emléket.  

Rohoncon 1991-ben indult el a kezdeményezés, hogy a náci uralom rémtetteire és az 1945 márciusában történt mészárlásra emlékezzenek. 1992-ben alakult meg a RE.F.U.G.I.U.S Egyesület. 1993-ban megvásárolták a keresztpajtát. Két évvel később, a mészárlás 50. évfordulóján felavatták Karl Prantl emlékkövét, amely kiegészíti az emlékhelyet. Azóta minden év márciusában megemlékeznek a helyszínen a tömeggyilkosság áldozatairól. 


Az egyesület azon fáradozik, hogy az emlékhely olyan élő mementó legyen, amely különféle rendezvényeknek (jótékonysági koncerteknek, kiállításoknak, szimpóziumoknak) is otthon ad. 2000-ben újabb telekvásárlással bővítették az emlékhely területét, majd juharfákat telepítettek. Felmerült egy múzeum ötlete, amely a dél-keleti fal építése áldozatainak állítana emléket. 2009-re összeállt a szakmai koncepció, a finanszírozás nem volt még biztosítva. Ez valósult meg mára, uniós és osztrák állami, tartományi és privát támogatással (a teljes költség 400.000 euró). A szabadtéri múzeum avatására 2012. március 25-én került sor.

Az újonnan létesített szabadtéri múzeum tablókkal, videókkal és tárgyi emlékkel dokumentálja, mi vezetett oda, hogy 1944-45-ben civilek, vendégmunkások és kényszermunkások a dél-keleti falat megépítsék. Közülük tízezrek, magyar zsidók számára mindez gyötrelmeket és halált jelentett, az építkezés során, vagy a mauthauseni koncentrációs táborba tartó halálmenetekben.

Egy túlélő szavai

„61 évvel ezelőtt, a szomszédos településen, Schachendorfban még ástam sorstársaimmal a futóárkokat, bunkerokat és a tankcsapdákat. Azt a csoportot, melyben én is voltam 22 évesen, 1944. február 16-án kísérték ki a magyar katonák, és számszerint adtak át bennünket a Heinéteknek. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert itt kint már névsorolvasás egyszer sem volt, csak reggel kivonulás előtt leszámoltak bennünket, hogy a létszám megvan-e. Élelmezésünk még az életbenmaradáshoz is kevés volt. nem a munkavégzéshez. Szálláshelyünk istálló padlásán volt. Eleinte a halottakat koporsóba tették, később már csak szekérre lettek felrakva, s gödörbe lettek beleszórva. Igazi szenvedésünk március 31-én kezdődött, amikor útnak indítottak bennünket. Lakott területeket elkerülve, Grazon keresztül értünk Mauthausenba, s végül 1945. május 5-én szabadultunk fel, én pl. 34 kg testsúllyal. Az út menti árkok, ahol hajtottak bennünket, még mindig tele lehetnek az üldözöttek csontvázaival. A pihenő után ugyanis, aki nem tudott nyomban felállni, azt fejbelőtték. (…) Itt Schachendorfban a lakosság részéről több részvéttel, jóindulattal találkoztam, mint saját hazámban. Több alkalommal reggelente vittük a szerszámokat a falu kovácsához. Az asszonyok a kerítés mögött már vártak bennünket és odaérve 8-10 éves gyerekek szaladtak hozzánk és kezünkben nyomtak egy szelet kenyeret vagy vöröshagymát, majd szaladtak vissza édesanyjukhoz. Ezekre a tettekre 61 év múltán is csak tisztelettel és hálával tudok visszaemlékezni.”
Lengyel Lajos, 2005. március 20. (forrás: RE.F.U.G.I.U.S.)



Részletek az üvegfalakon olvasható leírásokból (a kiállítás német, magyar és angol nyelvű)

„Magyar zsidók ezreit gyilkolták meg 1944-45-ben, a mai Alsó-Ausztira és Burgenland, valamint Magyarország és Szlovákia területén, az úgynevezett „dél-keleti fal” építése és a mauthauseni halálmenetek során. Több település, így Bratislava (Pozsony) volt Engerau városrésze, Deutschkreutz, Deutsch Schützen, Eisenstadt, Neudörfl, Rechnitz, Schattendorf, St. Margarethen, Bruck an der Leitha, Trautmannsdorf, Hegyeshalomk, Balf, Fertőrákos, Hidegség-Ilonamajor, Nagycenk és Kőszeg területén láthatjuk a meggyilkoltak emlékére állított sírköveket és emlékműveket.
A mai napig nehéz társadalmi egyezségre jutni az áldozatok emlékének megőrzésével, ápolásával kapcoslatban. Félő, hogy az áldozatok és a tetthelyek emléke lassan a múlt ködébe vész.
A RE.F.U.G.I.U.S feladata, hogy emlékezzen és emlékeztessen a több tízezer áldozat szenvedéseire és mindazokra, akik a gyötrelmeket nem élték túl. A névtelen halottak hozzátartozói is itt gyászolhatják szeretteiket.
Legyen ez mindazok számára az eszmélés, az emlékezés helye, akik felelősséget éreznek a múltért, jelenért és jövőért.”

„Zsidó élet Burgenlandban

Az első okleveles adatok a zsidók jelenlétéről a mai Burgenland területén a 13. századból származnak. A 16. század végi és 17. század eleji dokuemntumok mindenekelőtt a Stájerországból, Karintiából és Sopronból, valamint a más városokból elűzött zsidókat említik, akik a mai Burgenland területén leltek menedékre. A zsidó közösségek tartós megtelepedéséhez és gyarapodásához jócskán hozzájárult az 1670-ben Lipót parancsára elűzött bécsi, alsó- és felsőausztriai zsidók beköltözése.
A mai Észak- és Közép-Burgenland területén az Esterházy család védelme alatt jött létre az ún. „hét gyülekezet”: Köpcsény, Kóborfalva, Boldogasszony, Kismarton, Nagymarton, Lakompak és Sopronkeresztúr.
A Batthyány család pártfogása alatt a 18. század közepén további öt zsidó közösség alakult: Rohonc, Németújvár, Városszalónak (Ausztriában), és a mai Magyarország területén: Körmend, Nagykanizsa.
A 19. század közepén nyolcezer zsidó élet ezen a területen. A törvény előtti egyenlőség lehetőségével, a gazdasági helyzet romlásával, a szabad lakóhely megválasztásának jogával egyre több zsidó család vándorolt ki erről a vidékről. 1934-ben már csak körülbelül négyezer zsidó élt Burgenlandban. Az 1939 márciusában bekövekezett ún. Anschluss következményei a zsidók életét Burgenlandban sokkal előbb és sokkal mélyebben érintették, mint más tartományokban. A zsidó lakosságnak azonnal el kellett hagynia Burgenlandot. Néhányan először Bécsbe menekültek és onnan próbáltak külföldre jutni, másokat már eleve egyenesen külföldre toloncoltak. Erre a sorsra jutott az egykor virágzó, híres, 1938-ban még 170 tagot számláló rohonci egyházközség is. Akiknek a bécsi emigráció nem sikerült, azokat 1939 októberében Lengyelországba, 1941 tavaszán és őszén a lodzi, rigai, minski és lublini gettóba és koncentrációs táborba deportálták és ott megölték. A burgenlandi zsidóság több mint egyharmadát a nemzetiszocialisták ölték meg.
1945 után csak kevés túlélő tért vissza szülőföldjére. Az egykor virágzó zsidó kultúrát ma már csak építészeti emlékek, zsinagógák, temetők és néhány emléktábla idézi vissza.”

„Magyar zsidók a dél-keleti fal építésén

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Májustól kezdődően több, mint 437.000 zsidót deportáltak, közülük 300.000-et gyilkoltak meg Auschwitzban, mintegy 60.000 kényszermunkást hurcoltak a mai Ausztria területére, egy részüket később a Német Birodalom koncentrációs táboraiba szállították.
Tízezrek maradtak azonban Ausztriában is, ahol ipari és kézműves üzemekben, a mező- és erdőgazdaságban, vagy a dél-keleti fal építésénél dolgoztak. Iskolákban, vendéglőkben, a legtöbbször pajtákban és istállókban aludtak. A higiéniai körülmények és az élelmezés katasztrofális volt, orvosi ellátást alig kaptak. Sokan meghaltak a táborokban, vagy az őrszemélyzet gyilkolta meg őket. Mindez a helyi lakosság szeme láttára történt.
1945 tavaszán a zsidókat ún. halálmenetekben indították útnak Burgenlandból különböző útvonalakon a felső-ausztriai Mauthausen és Gunskirchen koncentrációs táborai felé. A parancsnak megfelelően az őrség lelőtte a menekülőket, a gyengéket és a betegeket. A gyilkosságok a civil lakosság előtt nem maradtak titokban.”

„Tetthely Kreuzstadl

A háború végének egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága mai osztrák területen, Rechnitzen (Rohonc) történt.
1945. március 24-én 1000 magyar zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a délebbre felvő táborokba indítottak, és a dél-keleti fal építésén is dolgoztattak. 200 beteg, munkaképtelen férfit visszavittek a rohonci vasútálllomásra, sorsukat nem ismerjük. Ugyanaznap este a Batthyány-kastélyban, a helyi építési alszakasz székhelyén nemzetiszocialista „bajtársi” találkozót tartottak. Innen kelt útra egy kb. 15 fős fegyveres csoport az ún. keresztpajta felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték. A március 25-ére virradó éjszakán körülbelül 180 embert gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Kb. 20 férfi életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék, holmijukat teherautókra rakják fel és visszavigyék a kastélyba. A következő estén őket is megölték.”

„A tömeggyilkosok a bíróság előtt

A Bécsi Népbíróság 1945 októberében elkezdte feltárni a rohonci keresztpajtánál történt tömeggyilkosságot. Összesen 18 személy ellen indítottak eljárást.
Elmarasztaló ítéletet az alábbiak ellen hoztak:
Ludwig Groll (Oberwart város egykori polgármestere) bűnrészesség és hazaárulás miatt (illegális NSDAP tagság 1938. március 13-tól) nyolc év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Josef Muralter (a Rechnitz II. építési alszakasz vezetője a dél-keleti fal építése során) emberiség elleni bűntett, az emberi méltóság megsértése és hazaárulás miatt öt év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Eduard Nicka (egykori oberwarti körzetvezető) három év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában elvetették. Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem állítottak bíróság elé.
A két főgyanúsított, Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető) és Oldenburg (a Batthyányak intézője) kastélybeli tartózkodását nem sikerült kideríteni; soha nem vonták felelősségre őket. A Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta.
Az egykori stájer tartományi vezetőhelyettes, Tobias Portschy, aki 1996-ban bekövetkezett haláláig Rohoncon élt, a romák és szintik üldözésének egyik szellemi atyja volt, és ő a feleős a helyi népességnek az 1938-as Anschluss utáni radikalizálódásáért. A háború után nem bizonyították személyes parancsait a burgenlandi zsidók, romák és szintik* deportálására. 1949-ben 15 év fegyházbüntetésre ítélték, 1951-ben azonban már kegyelmet kapott Körner szövetségi elnöktől. Szabadon bocsátása után számos burgenlandi tartományi politikus jó kapcsolatokat ápolt vele az 1970-es és 1980-as években.”
*Ausztriában a „Zigeuner” (=cigány) kifejezés sértőnek számít, helyette sok éve a „Roma und Sinti” megnevezést használják. A Keresztpajta Emlékhely magyar feliratai németből készült fordítások.

„A tömegsír keresése

Körülbelül 180 férfit öltek meg és földeltek el valahol a kerestpajta környékén. A tömegsírt az intenzív kutatások ellenére a mai napig nem sikerült megtalálni. A Zsidó Hitközség számára a tömeggyilkosság áldozatai utáni kutatás vallási kötelesség. Az itt kegyetlenül meggyilkolt embereknek meg kell adni a vallásuk hagyományai szerinti temetést és nyugalmat a megszentelt földben.
A zsidóság számára a temető, mint a halottakra emlékezés helye, különösen fontos. Az „Örökkévalóság házát” nem szabad megszüntetni, felszámolni, mert a sír nyugalmát örökre kell biztosítania. A holtak megszégyenítésének és az irántuk érzett tisztelet megsértésének számít, ha egy halottat nem az előírások betartásával temetnek el, vagy ismeretlen helyen gyilkolják meg és földelik el.”

A szabadtéri múzeum megvalósításával a RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület vezetőinek – Paul Gulda, Ludwig Popper, Christine Teuschler, Eva Schwarzmayer, Birgit Schützenhofer, Horst Horvath, Andreas Lehner, Wolfgang Horwath, Walter Reiss, Erich Kovacs, és a korán elhunyt Wolfgang Kubizek és Hans Anthofer – fontos célja vált valóra. Még akad tennivaló: ki kell dolgozni egy pedagógiai koncepciót a legkülönfélébb látogatócsoportok számára.

RE.F.U.G.I.U.S. - Rechnitzer Flüchtlings- Und Gedenkinitiative
A-7400 Oberwart, Raingasse 9b, Tel. +43/3352/33940, info@refugius.at

Beszámoló a Kreuzstadl avatásáról az Alonon:

A lap korábbi cikkei a témában:

A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc címmel írt darabot a mészárlásról. Erről bővebben itt olvashatunk: 
A budapesti bemutatóról:



1944 1945 ausztria dél-keleti fal munkaszolgálat múzeum rohonc zsidóság

A rohonci Kreuzstadl / Keresztpajta Emlékhely

A szabadtéri múzeum a dél-keleti fal építésében részt vett több tízezer kényszermunkásnak, köztük a rohonci keresztpajtánál egy éjszaka alatt lemészárolt 180 magyar zsidónak állít emléket.  

Rohoncon 1991-ben indult el a kezdeményezés, hogy a náci uralom rémtetteire és az 1945 márciusában történt mészárlásra emlékezzenek. 1992-ben alakult meg a RE.F.U.G.I.U.S Egyesület. 1993-ban megvásárolták a keresztpajtát. Két évvel később, a mészárlás 50. évfordulóján felavatták Karl Prantl emlékkövét, amely kiegészíti az emlékhelyet. Azóta minden év márciusában megemlékeznek a helyszínen a tömeggyilkosság áldozatairól. 


Az egyesület azon fáradozik, hogy az emlékhely olyan élő mementó legyen, amely különféle rendezvényeknek (jótékonysági koncerteknek, kiállításoknak, szimpóziumoknak) is otthon ad. 2000-ben újabb telekvásárlással bővítették az emlékhely területét, majd juharfákat telepítettek. Felmerült egy múzeum ötlete, amely a dél-keleti fal építése áldozatainak állítana emléket. 2009-re összeállt a szakmai koncepció, a finanszírozás nem volt még biztosítva. Ez valósult meg mára, uniós és osztrák állami, tartományi és privát támogatással (a teljes költség 400.000 euró). A szabadtéri múzeum avatására 2012. március 25-én került sor.

Az újonnan létesített szabadtéri múzeum tablókkal, videókkal és tárgyi emlékkel dokumentálja, mi vezetett oda, hogy 1944-45-ben civilek, vendégmunkások és kényszermunkások a dél-keleti falat megépítsék. Közülük tízezrek, magyar zsidók számára mindez gyötrelmeket és halált jelentett, az építkezés során, vagy a mauthauseni koncentrációs táborba tartó halálmenetekben.

Egy túlélő szavai

„61 évvel ezelőtt, a szomszédos településen, Schachendorfban még ástam sorstársaimmal a futóárkokat, bunkerokat és a tankcsapdákat. Azt a csoportot, melyben én is voltam 22 évesen, 1944. február 16-án kísérték ki a magyar katonák, és számszerint adtak át bennünket a Heinéteknek. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert itt kint már névsorolvasás egyszer sem volt, csak reggel kivonulás előtt leszámoltak bennünket, hogy a létszám megvan-e. Élelmezésünk még az életbenmaradáshoz is kevés volt. nem a munkavégzéshez. Szálláshelyünk istálló padlásán volt. Eleinte a halottakat koporsóba tették, később már csak szekérre lettek felrakva, s gödörbe lettek beleszórva. Igazi szenvedésünk március 31-én kezdődött, amikor útnak indítottak bennünket. Lakott területeket elkerülve, Grazon keresztül értünk Mauthausenba, s végül 1945. május 5-én szabadultunk fel, én pl. 34 kg testsúllyal. Az út menti árkok, ahol hajtottak bennünket, még mindig tele lehetnek az üldözöttek csontvázaival. A pihenő után ugyanis, aki nem tudott nyomban felállni, azt fejbelőtték. (…) Itt Schachendorfban a lakosság részéről több részvéttel, jóindulattal találkoztam, mint saját hazámban. Több alkalommal reggelente vittük a szerszámokat a falu kovácsához. Az asszonyok a kerítés mögött már vártak bennünket és odaérve 8-10 éves gyerekek szaladtak hozzánk és kezünkben nyomtak egy szelet kenyeret vagy vöröshagymát, majd szaladtak vissza édesanyjukhoz. Ezekre a tettekre 61 év múltán is csak tisztelettel és hálával tudok visszaemlékezni.”
Lengyel Lajos, 2005. március 20. (forrás: RE.F.U.G.I.U.S.)



Részletek az üvegfalakon olvasható leírásokból (a kiállítás német, magyar és angol nyelvű)

„Magyar zsidók ezreit gyilkolták meg 1944-45-ben, a mai Alsó-Ausztira és Burgenland, valamint Magyarország és Szlovákia területén, az úgynevezett „dél-keleti fal” építése és a mauthauseni halálmenetek során. Több település, így Bratislava (Pozsony) volt Engerau városrésze, Deutschkreutz, Deutsch Schützen, Eisenstadt, Neudörfl, Rechnitz, Schattendorf, St. Margarethen, Bruck an der Leitha, Trautmannsdorf, Hegyeshalomk, Balf, Fertőrákos, Hidegség-Ilonamajor, Nagycenk és Kőszeg területén láthatjuk a meggyilkoltak emlékére állított sírköveket és emlékműveket.
A mai napig nehéz társadalmi egyezségre jutni az áldozatok emlékének megőrzésével, ápolásával kapcoslatban. Félő, hogy az áldozatok és a tetthelyek emléke lassan a múlt ködébe vész.
A RE.F.U.G.I.U.S feladata, hogy emlékezzen és emlékeztessen a több tízezer áldozat szenvedéseire és mindazokra, akik a gyötrelmeket nem élték túl. A névtelen halottak hozzátartozói is itt gyászolhatják szeretteiket.
Legyen ez mindazok számára az eszmélés, az emlékezés helye, akik felelősséget éreznek a múltért, jelenért és jövőért.”

„Zsidó élet Burgenlandban

Az első okleveles adatok a zsidók jelenlétéről a mai Burgenland területén a 13. századból származnak. A 16. század végi és 17. század eleji dokuemntumok mindenekelőtt a Stájerországból, Karintiából és Sopronból, valamint a más városokból elűzött zsidókat említik, akik a mai Burgenland területén leltek menedékre. A zsidó közösségek tartós megtelepedéséhez és gyarapodásához jócskán hozzájárult az 1670-ben Lipót parancsára elűzött bécsi, alsó- és felsőausztriai zsidók beköltözése.
A mai Észak- és Közép-Burgenland területén az Esterházy család védelme alatt jött létre az ún. „hét gyülekezet”: Köpcsény, Kóborfalva, Boldogasszony, Kismarton, Nagymarton, Lakompak és Sopronkeresztúr.
A Batthyány család pártfogása alatt a 18. század közepén további öt zsidó közösség alakult: Rohonc, Németújvár, Városszalónak (Ausztriában), és a mai Magyarország területén: Körmend, Nagykanizsa.
A 19. század közepén nyolcezer zsidó élet ezen a területen. A törvény előtti egyenlőség lehetőségével, a gazdasági helyzet romlásával, a szabad lakóhely megválasztásának jogával egyre több zsidó család vándorolt ki erről a vidékről. 1934-ben már csak körülbelül négyezer zsidó élt Burgenlandban. Az 1939 márciusában bekövekezett ún. Anschluss következményei a zsidók életét Burgenlandban sokkal előbb és sokkal mélyebben érintették, mint más tartományokban. A zsidó lakosságnak azonnal el kellett hagynia Burgenlandot. Néhányan először Bécsbe menekültek és onnan próbáltak külföldre jutni, másokat már eleve egyenesen külföldre toloncoltak. Erre a sorsra jutott az egykor virágzó, híres, 1938-ban még 170 tagot számláló rohonci egyházközség is. Akiknek a bécsi emigráció nem sikerült, azokat 1939 októberében Lengyelországba, 1941 tavaszán és őszén a lodzi, rigai, minski és lublini gettóba és koncentrációs táborba deportálták és ott megölték. A burgenlandi zsidóság több mint egyharmadát a nemzetiszocialisták ölték meg.
1945 után csak kevés túlélő tért vissza szülőföldjére. Az egykor virágzó zsidó kultúrát ma már csak építészeti emlékek, zsinagógák, temetők és néhány emléktábla idézi vissza.”

„Magyar zsidók a dél-keleti fal építésén

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot. Májustól kezdődően több, mint 437.000 zsidót deportáltak, közülük 300.000-et gyilkoltak meg Auschwitzban, mintegy 60.000 kényszermunkást hurcoltak a mai Ausztria területére, egy részüket később a Német Birodalom koncentrációs táboraiba szállították.
Tízezrek maradtak azonban Ausztriában is, ahol ipari és kézműves üzemekben, a mező- és erdőgazdaságban, vagy a dél-keleti fal építésénél dolgoztak. Iskolákban, vendéglőkben, a legtöbbször pajtákban és istállókban aludtak. A higiéniai körülmények és az élelmezés katasztrofális volt, orvosi ellátást alig kaptak. Sokan meghaltak a táborokban, vagy az őrszemélyzet gyilkolta meg őket. Mindez a helyi lakosság szeme láttára történt.
1945 tavaszán a zsidókat ún. halálmenetekben indították útnak Burgenlandból különböző útvonalakon a felső-ausztriai Mauthausen és Gunskirchen koncentrációs táborai felé. A parancsnak megfelelően az őrség lelőtte a menekülőket, a gyengéket és a betegeket. A gyilkosságok a civil lakosság előtt nem maradtak titokban.”

„Tetthely Kreuzstadl

A háború végének egyik legszörnyűbb tömeggyilkossága mai osztrák területen, Rechnitzen (Rohonc) történt.
1945. március 24-én 1000 magyar zsidót szállítottak vonattal Kőszegről Rohoncra, akiket a délebbre felvő táborokba indítottak, és a dél-keleti fal építésén is dolgoztattak. 200 beteg, munkaképtelen férfit visszavittek a rohonci vasútálllomásra, sorsukat nem ismerjük. Ugyanaznap este a Batthyány-kastélyban, a helyi építési alszakasz székhelyén nemzetiszocialista „bajtársi” találkozót tartottak. Innen kelt útra egy kb. 15 fős fegyveres csoport az ún. keresztpajta felé, ahová a teljesen kimerült zsidókat vitték. A március 25-ére virradó éjszakán körülbelül 180 embert gyilkoltak meg az „ünnepség” résztvevői. Kb. 20 férfi életben hagytak, hogy társaik tetemét elföldeljék, holmijukat teherautókra rakják fel és visszavigyék a kastélyba. A következő estén őket is megölték.”

„A tömeggyilkosok a bíróság előtt

A Bécsi Népbíróság 1945 októberében elkezdte feltárni a rohonci keresztpajtánál történt tömeggyilkosságot. Összesen 18 személy ellen indítottak eljárást.
Elmarasztaló ítéletet az alábbiak ellen hoztak:
Ludwig Groll (Oberwart város egykori polgármestere) bűnrészesség és hazaárulás miatt (illegális NSDAP tagság 1938. március 13-tól) nyolc év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Josef Muralter (a Rechnitz II. építési alszakasz vezetője a dél-keleti fal építése során) emberiség elleni bűntett, az emberi méltóság megsértése és hazaárulás miatt öt év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás.
Eduard Nicka (egykori oberwarti körzetvezető) három év fegyházbüntetés és vagyonelkobzás. A gyilkosság vádját bizonyítékok hiányában elvetették. Hét gyanúsított esetében felfüggesztették vagy megszüntették az eljárást, további hatot egyáltalán nem állítottak bíróság elé.
A két főgyanúsított, Podezin (NSDAP helyi pártcsoportvezető) és Oldenburg (a Batthyányak intézője) kastélybeli tartózkodását nem sikerült kideríteni; soha nem vonták felelősségre őket. A Batthyány-házaspárt a bíróság ki sem hallgatta.
Az egykori stájer tartományi vezetőhelyettes, Tobias Portschy, aki 1996-ban bekövetkezett haláláig Rohoncon élt, a romák és szintik üldözésének egyik szellemi atyja volt, és ő a feleős a helyi népességnek az 1938-as Anschluss utáni radikalizálódásáért. A háború után nem bizonyították személyes parancsait a burgenlandi zsidók, romák és szintik* deportálására. 1949-ben 15 év fegyházbüntetésre ítélték, 1951-ben azonban már kegyelmet kapott Körner szövetségi elnöktől. Szabadon bocsátása után számos burgenlandi tartományi politikus jó kapcsolatokat ápolt vele az 1970-es és 1980-as években.”
*Ausztriában a „Zigeuner” (=cigány) kifejezés sértőnek számít, helyette sok éve a „Roma und Sinti” megnevezést használják. A Keresztpajta Emlékhely magyar feliratai németből készült fordítások.

„A tömegsír keresése

Körülbelül 180 férfit öltek meg és földeltek el valahol a kerestpajta környékén. A tömegsírt az intenzív kutatások ellenére a mai napig nem sikerült megtalálni. A Zsidó Hitközség számára a tömeggyilkosság áldozatai utáni kutatás vallási kötelesség. Az itt kegyetlenül meggyilkolt embereknek meg kell adni a vallásuk hagyományai szerinti temetést és nyugalmat a megszentelt földben.
A zsidóság számára a temető, mint a halottakra emlékezés helye, különösen fontos. Az „Örökkévalóság házát” nem szabad megszüntetni, felszámolni, mert a sír nyugalmát örökre kell biztosítania. A holtak megszégyenítésének és az irántuk érzett tisztelet megsértésének számít, ha egy halottat nem az előírások betartásával temetnek el, vagy ismeretlen helyen gyilkolják meg és földelik el.”

A szabadtéri múzeum megvalósításával a RE.F.U.G.I.U.S. Egyesület vezetőinek – Paul Gulda, Ludwig Popper, Christine Teuschler, Eva Schwarzmayer, Birgit Schützenhofer, Horst Horvath, Andreas Lehner, Wolfgang Horwath, Walter Reiss, Erich Kovacs, és a korán elhunyt Wolfgang Kubizek és Hans Anthofer – fontos célja vált valóra. Még akad tennivaló: ki kell dolgozni egy pedagógiai koncepciót a legkülönfélébb látogatócsoportok számára.

RE.F.U.G.I.U.S. - Rechnitzer Flüchtlings- Und Gedenkinitiative
A-7400 Oberwart, Raingasse 9b, Tel. +43/3352/33940, info@refugius.at

Beszámoló a Kreuzstadl avatásáról az Alonon:

A lap korábbi cikkei a témában:

A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc címmel írt darabot a mészárlásról. Erről bővebben itt olvashatunk: 
A budapesti bemutatóról:



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)