Időnként elővesz az ember könyveket, amiket már háromszor olvasott, és mindig talál benne újat. Most sikerült egyszerre re-rányúlnom Hunter S. Thompson alapművére (Félelem és reszketés Las Vegasban), meg az először tizenéves fejjel végigrágott Madárkára, William Whartontól.
A szubjektív időbeli egybeesésen túl is van párhuzam, nevezetesen, hogy mind bolond az összes, aki író, aki jó író, az biztosan. Mert ugyan a legtöbb elmondja százszor is, ha kell, hogy a regény, kérem, az így fikció meg úgy nem saját élmény, de azért valljuk be, ha ezt el is fogadjuk (nem tesszük), akkor is, fantáziából is a legbetegebb kell.
A gonzópapa Hunter mondjuk valszeg tényleg látta azokat az átkozott denevéreket Vegas felé menet, hogy csak egy szolidabb részletre térjünk ki, de Whartonnál egyelőre nem tudom eldönteni, ő maga is álmodta-e gyakorta, hogy kanáriként más kanárikat hág meg élvezettel, vagy csak elképzelte, hogy milyen érzés lehet ilyet álmodni. Úgy érzem, a kettő között nincs nagy különbség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése