Úgy van az, hogy majdnem időben elindulok a Margó Fesztre, meghallgatni ZP-t. Naná. Odaérek, vége is. Csak a pódiumbeszélgetésnek, nyugi.
Aztán valaki Bächer Ivánról beszél hozzánk, és hogy a tárcák nem maradnak meg az örökkévalóságnak. Ezt akkora hülyeségnek érzem, hogy meg se mutatom a 10eniksz éve Berlinben vett Stones-os tárcámat – pedig az is előjön, hogy a Radnóti műfköszpont a Tizenháromban maga a Nyugat-Berlin; pedig a klasszikus nyelvöltős dizájn.
Még elmesélem, hogy Kinga a tetőteraszra költöztetett egy szobabiciklit, aztán ZP íróból apává változva hazakerekezik a nemszobájával.
Rögvest kék óra. Örök kedvenc. Na jó, együttes befutó az aranyban játszó előtte levővel. A Duna olyan alacsony épp, amilyen biztosan nem volt, amikor a Bächer tárcájának a szereplőit belelőtték.
Hídden bjuti: a Margó alól kilógó kis félszigeten turisták, fotósok és instant möchte-gern-influencerek hada, möchte-gern-zen kőszobrok, s egyszerre én is.
Belémbújik újra a kép a tengerig hömpölygő folyamról, amit reggel egy másik zseninek vázlatoltam: csónakokat visz, van, amelyikben folyásirányban eveznek, van, amelyikben ellene, és van, amelyik a zistennek se megy másfele, mint keresztben. Nem a folyó tehet róla, hogy melyik hol köt ki.
Szelfizek a rend kedvéért magam is, csak nem telefonnal, mi által vakon. Kövezzetek az instagramon és a facebookon!
Besötétedik közben egészen. Egy Hollán Ernő utcai dohányboltban valaki ottfelejtett egy könyvet. Donáth Mirjamtól a Mások álmát. Nem olvastam, nem ismerem, de megragadt. Hogy valaki álmokat felejtett egy göngyöleg Sopronin.
A saját álmaidat el ne hagyd! – ennyit még a mai nap margójára.
Rózsa Melinda (Rose)
Budapest, 2018. október 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése