2012. május 30., szerda

Biafra, az elfeledett köztársaság


45 évvel ezelőtt, 1967. május 30-án kiáltották ki a független Biafrai Köztársaságot. Három évig sem létezett.

A Biafra-öböl a Guineai-öböl legkeletibb nyúlványa, több száz kilométer hosszú, változatos partvidékkel. Nigéria 1960-ban válik függetlenné Nagy-Britanniától. Az elválással nyugtalanság lesz úrrá az országon. Az ország különböző népcsoportjai, így az igbók (ibók; akik az ország intellektuális elitjét alkotják) törekednek a hatalom megszerzésére. 1966 elején az igbók katonai puccsal próbálják meg magukhoz ragadni a hatalmat. Az északi muzulmán többség ellenpuccsa következik. Az igbók úgy reagálnak, hogy kikiáltják a függetlenségüket dél-keleten, és megalapítják a Biafrai Köztársaságot.

A biafrai vezetés gyors sikerben reménykedik, mivel Nigéria a hetvenes évek elején politikailag szétszakadt. De tévednek. Egy hónappal később Lagosban, az egykori fővárosban egyesítik erejüket a nigériaiak. A csapatok bevonulása a kőolajban gazdag keleti tartományba már csak idő kérdése. Véres polgárháború kezdődik, mivel az állam- és kormányfőként 1966 júliusa óta hivatalban levő Yakubu Gowon ezredes vissza akarja szerezni ezt a fontos területet.

Az 1966-os puccsot követően az igbó lakosság Biafrán kívül nincs biztonságban. Nigéria-szerte üldöztetésben van részük, gyilkolják őket. Sokan az új köztársaságba menekülnek, aminek az a következménye az új állam számára, hogy lakossága néhány hónapon belül 8 millióról 12 millióra növekszik. Hamarosan kifogynak az élelmiszerből, éhínség uralkodik el az országon.


A biafrai kormány egy genfi PR ügynökségen keresztül igyekszik felhívni a nyilvánosság figyelmét a katasztrófára. A próbálkozás sikerrel jár: a biafrai háború az egyik első példája annak, hogyan lehet a haditudósításokat tudatos sajtómunka segítségével befolyásolni. A világsajtót bejárják az éhezéstől felpuffadt hasú gyerekek képei – ez az első ilyen megdöbbentő sajtókampány. 1968 és 70 között a Biafra Akció során a Caritas 11,2 millió svájci frankot gyűjt össze, többet, mint addig valaha is humanitárius célra.

Hogy semmi se emlékeztessen a Biafrai Köztársaságra, a nigériai kormány a Biafrai-öblöt 1973-ban átnevezi Bonny-öbölre.

Az egykori biafrai terület ma Abia, Akwa Ibom, Anambra, Bayelsa, Cross River, Ebonyi, Enugu, Imo és Rivers szövetségi államokra van felosztva. A MASSOB (Movement for the Actualisation of the Sovereign State of Biafra) továbbra is küzd az állam újraélesztéséért. 

Az események időrendben

1966. január 16. katonai puccs Nigériában, az igbó J. Aguiyi Ironsi tábornok átveszi a hatalmat
július 28. észak-nigériaiak katonai puccsa, minden pártot betiltanak
július 29. meggyilkolják J. Aguiyi Ironsit
1966-67 harmincezer igbót gyilkolnak meg Nigériában, egymillióan a keleti régióba menekülnek
1967. május 28. a régiók helyett kialakítják a 12 nigériai szövetségi államot
május 30. kikiáltják a keleti régió függetlenségét, a Biafrai Köztársaság vezetője Chukwuemeka O. Ojukwu főhadnagy
július 7. a háború kezdete Nigéria és Biafra között. Nagy-Britannia és a Szovjetunió katonai és politikai támogatást nyújt Nigériának.
július 10-26. a nigériai csapatok elfoglalják Ogoja és Nsukka területét északon, valamint a déli Bonny-szigetet
augusztus 9. az Albert Okonkwo vezette biafrai sereg átkel a Nigeren, Biafra nyugati határán
szeptember 9. Okonkwo az elfoglalt terület a Benini Köztársaság
szeptember 20. a nigériai csapatok leverik a Benini Köztársaságot, és visszafoglalják a Nigertől nyugatra fekvő területet
szeptember 28. a fővárost, Enugut elfoglalják a nigériai csapatok, az új kormányzati székhely Unihaia lesz
1968. május 28. Port Harcourtot elfoglalják a nigériaiak, Biafra ellátása megszakad, területének egytizedére zsúfolódnak össze. Franciaország és néhány afrikai állam humanitárius segítséget nyújt, légihidat létesítenek a portugál São Tomé szigetre, ennek ellenére 1970-ig kétmillió ember hal éhen.
április/május Tanzánia, Zambia, Elfenbeinküste és Gabon elismeri Biafra függetlenségét
1969. március 22. Haiti elismeri Biafra függetlenségét
április 22. Unuhaiát elfoglalják a nigériai csapatok, a kormány Owerribe költözik
1970. január 9. Owerrit is elfoglalják
január 12. Biafrát hivatalosan Nigériához csatolják
január 15. Biafra kapitulál, Ojukwu elnök Elefántcsontpartra menekül, a MASSOB-gerillák máig tartó földalatti harcokba kezdenek
1982 Chukwuemeka O. Ojukwu amnesztiát kap

Adatok

Terület: 77 306 km²
Lakosság: 13 500 000 (1967), ebből 80% Ibo (főleg keresztény és kevés animista)
Népsűrűség: 175 fő/km² (1967)
Főváros: Enugu, 280 000 fő (1997)
Nyelvek: angol, igbó
Pénznem: biafrai font

A biafrai zászló

A zászló emlékeztet a korábbi nigériai keleti régió heraldikájára. Az ottani címert szinte változatlanul vette át a Biafrai Köztársaság. A vörös, fekete és zöld színek a Garvey-színekre vezethetők vissza. Ezek szerepeltek a Marcus Garvey nevéhez fűződő United Negro Improvement Association (1917) lobogójában, majd ezek a színek váltak a „Black Power” jelképévé (néha pánafrikai színeknek is nevezik). A vörös jelenti a nép lelkesedését és áldozatkészségét, ill. a függetlenségért elfolyt vért, a fekete az embereket és kitartásukat, a zöld pedig a föld termékenységét.

Kurt Vonnegut járt Biafrában

Kurt Vonnegut egy különös program résztvevőjeként járt Biafrában, több amerikai írót utaztattak ki a köztársaság fennállása idején a nemzetközi támogatók. A Vámpéterek, foma és nagybömbök (Wampeters, foma & granfalloons; magyar kiadás: 2011, Maecenas Könyvkiadó, ford. Révbíró Tamás) című kötetben egy egész fejezetet (Biafra: Az elárult nép) szentel ottani élményeinek. Részletek:

Egyes régi térképeken, amelyeket az Afrika nyugati partvidékén barangoló első fehér felfedezők készítettek, létezik egy Biafrai Királyság nevű ország. Ma már senki sem tudja, miféle volt ez a királyság – milyenek voltak itt a törvények, a művészetek, a szerszámok. Az egykori királyokról és királynőkről legendák sem maradtak fenn.”

Biafra himnuszának dallama Jan Sibelius Finlandia című szvitjéből való. Az Egyenlítőn élő biafraiak nagyra becsülték a sarkkörön élő finneket, mert a finnek minden pokoli nehézség ellenére elnyerték és megőrizték a szabadságukat.”

Amikor Ojukwu tábornokkal találkoztunk, a katonái éppen ütközetbe indultak: harmincöt darab puskatölténnyel. Nem volt több ott, ahonnan ezek kerültek. A katonáknak előtte már hetekig napi egy csésze gari volt az ellátmányuk. A gari receptje: porrá tört maniókagyökeret keverj el vízzel.
A katonáknak ma már gari sem jut.
Ojukwu tábornok elmondta, milyen egy tipikus nigériai támadás:
- Huszonnégy órán át tüzérségi tűz alatt tartanak egy területet, aztán előreküldenek egy páncélozott járművet. Ha bárki rálő, a jármű visszavonul, és újabb huszonnégy órás aknazápor következik. Amikor a gyalogság nyomul előre, a katonák menekültekből álló védőpajzsot hajtanak maguk előtt. Megkérdeztük, mi történik a nigériaiak kezére került menekültekkel. Ezzel kapcsolatban nem viccelt. Annyit mondott tompa hangon, hogy a férfiakat, a nőket és a gyerekeket szétválasztják három csoportra, és külön-külön vezetik el őket.
- Akárcsak önök, én is csak sejtem – mondta –, hogy mi történik azután... – Itt elhallgatott. Aztán mégis befejezte a mondatot. – … a férfiakkal, a nőkkel és a gyerekekkel.” 

Vonnegut a Virágvasárnapban is írt biafrai élményeiről: 

„Néhány évvel ezelőtt Biafrában jártam, a nigériai polgárháború keserves utolsó szakaszában. A biafraiaknak nem volt ennivalójuk. Bekerítették őket, élelmiszert nem lehetett eljuttatni hozzájuk. Szinte még fegyverük sem volt, amivel felvehették volna a harcot. A Mauser-puskáik nálam is jóval öregebbek voltak. És mégis kitartottak. Nem volt kötelező katonai szolgálat. Sem kormányhivatal, amelyik szervezte volna a menekültek ellátását. Nem is volt rá szükség. A kormány nem törődött az idősekkel, sem a betegekkel. Biafra rövid ideig létezett, de kivívhatta volna az anarchisták csodálatát éppúgy, mint a konzervatívokét. Az emberek a központi kormányzat segítsége nélkül is vigyáztak egymásra, mert minden egyes biafrai egy nagycsaládnak volt a tagja. A biafrai embernek több száz rokona van, akit vagy név szerint, vagy hírből ismer. Akad biafrai, aki több ezer rokonát tartja számon. És ezek a nagycsaládok gondját viselték a sebesültjeiknek, elmebetegeiknek, menekültjeiknek. Egyenlően szétosztották mindenüket. A kormánynak nem kellett rendőrt küldenie, hogy vajon igazságosan osztották-eszét az élelmet. És ha a kormány újoncokat igényelt, minden nagycsaláddal közölték, hogy mennyi újoncra van szükség. A nagycsalád pedig maga döntötte el, hogy ki vonuljon be. És ezt a csodálatra méltó rendszert nem a biafraiak fedezték fel. Egyszerűen csak úgy folytatták az életüket, ahogyan a legtöbb emberi lény a legutóbbi időkig.”

Orvosok Határok Nélkül

Két orvos, akik Biafrában teljesítettek humanitárius szolgálatot a 30 hónapig tartó háború idején (egyikük Bernard Kouchner, aki 2007-2010-ig francia külügyminiszter) 1971-ben megalapítja az Orvosok Határok Nélkül nevű szervetetet (Médecins sans Frontières).

A blokád alatt álló biafrai lakosok helyzete a külvilág számára teljesen ismeretlen volt. Egy csapat francia orvos a francia Vöröskereszttel együtt önkéntesen jelentkezett arra a feladatra, hogy a megszállás alatt lévő Biafrában kórházakban és élelmiszer-ellátóhelyeken dolgozzanak.

A Biafrába érkezett önkéntesek, az egészségügyi és kórházi dolgozókat is beleértve, tudatában voltak annak, hogy munkájuk milyen veszélyekkel jár: a nigériai hadsereg támadásai őket sem kímélték. Tanúi voltak annak, amint civileket gyilkoltak meg és amint civilek, köztük nagyon sok gyermek éhen halt. Amikor Kouchner visszatért Franciaországba, nemcsak a nigériai kormányt vádolta az emberi jogok megsértésével, de a Vöröskeresztet is bírálta: a szükségállapotban kinyilvánított állandó semlegessége miatt cinkossággal vádolta a segélyszervezetet. Francia orvosok támogatásával sikerült felhívnia a média figyelmét a biafrai régióra, és a világ népeit nemzetközi szintű felelősségvállalásra szólította fel.

Források, linkek

Pallas Nagylexikon, Wikipedia, Vonnegut-könyvek

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése